Napló

Legszívesebben már csak naplót írnék. Egy vers, egy regény vagy akár egy dráma bizonyos pillanat után önmagát írja, önmagát teljesíti be. A naplót én írom, s később – megérkezve az igazságba – a napló kezd írni engem. Ő lesz az író, és én az írás. Ő a toll, és én a füzet.

Egy napló nem arra való, hogy nyomot hagyjunk a világban. Ellenkezőleg. A hajnal vagy az éjszaka csendjében épp ahhoz segíthet hozzá, hogy megszabaduljunk önmagunktól. Sylvia Plath jár az eszemben, akit az angolok ma úgy tisztelnek, mint mi József Attilát (különben Ted Hughesnak, az angolok legnagyobb élő költőjének volt tragikus sorsú felesége). Sylvia ismeretlen fiatal amerikai lány volt, amikor elnyerte az egyik legnagyobb irodalmi díjat. Feljött vidékről, átvette a díjat és a vele járó pénzesutalványt, majd elment bevásárolni az egyik áruházba. Utána fölment a hotelszobájába a negyvenedik vagy ötvenedik emeletre, s darabonként kidobálta az ablakon mindazt, amit előzőleg megvett. Hát így kell, így kellene naplót írni.

Nemrég olvastam Ionesco naplóját (Journal en miettes). Nem tudom, miért – a butaság miféle babonája alapján – egyesek úgy vélik, Ionesco bohóc, s színvonalban meg sem közelíti Beckettet. Naplója ismét meggyőzött arról, hogy korunk egyik legjelentősebb tehetsége. Naplója viszont mégse sikerült, de ez a kudarc fölér egy diadallal. Hogy miért? Mert senki nálánál nem látja jobban vereségét. Szerettem volna szembesülni magammal – vallja –, s naplóm minden egyes füzetét úgy vásároltam s úgy kezdtem meg, hogy végére érve…

Tudjuk, hogy Dosztojevszkij esztendőkön át tervezte, s élete fő művének szánta az Egy nagy bűnös vallomásai-t. Azt hiszem, a világirodalom egyik legnagyobb vesztesége, hogy ez a napló nem született meg. Hiszen már regényei is vallomások voltak. Mit jelenthetett volna Sztavrogin gyónása után Dosztojevszkij gyónása…

S itt (és utoljára) be kell vallanom, sok fejtörést okozott, s okoz ma is, hogy a szentgyónásban miért csak bűneinkről vallhatunk. Ne értsenek félre: egyáltalán nem arra gondolok, hogy az ember mentegetőzzék, vagy akár szebb színben tüntesse föl magát. Nem. Hiszen a rosszal a bennünk lakó jót áruljuk el legelsősorban. S éppen ezért a valódi gyónásnak – szerintem – vallomásnak kellene lennie. Nemcsak a bűneinkről, hanem életünk egészéről kellene szólnia. Ahogy imádságunkban is életünk egészével fordulunk Isten felé.

A naplóval kezdtem, a vallomással és a gyónással folytattam. Befejezni pedig egyetlen gondolattal szeretném írásomat. Az ember drámai egész. Semmiféle meggondolás, semmiféle esztétikai műfaj, és semmiféle szabály alapján nem szabad – mivel valójában nem is lehet – ezt az egységet megbontani. Mert ha igen: nyomorékká válik, hazuggá, tehetségtelenné és képmutatóvá az emberfia. Ami tetszhet egyeseknek, talán sokaknak – de Istennek soha.