Orosz faszobrászat kiállítása Párizsban

A szkíta korszakból a század eleji gyerekjátékokig az orosz faszobrászat lenyűgöző értékeiben gyönyörködhet hetek óta a francia főváros közönsége.

Frivol szóval: a „minőség parádéja” ez a páratlan „seregszemle”. A szemlélőben ugyanazt a problémát veti föl, mint az ikonfestészet. Ez a művészet is mélytengeri, bizonyos értelemben mozdulatlan jelenség – akár a népművészet –, s ereje nem a történelmi változások tükrözésében rejlik, mint a nyugati művészeteké, hanem épp ellenkezőleg, hitele a mozdíthatatlan és mozdulatlan centrum időtlenségéből sugárzik. Ezek a művek az idő gyémántszintjén már-már egyféle örökkévalóságban gyökereznek.

Ez a mozdulatlanság azonban pillanatra se akadémikus. A szobrok ikonmerevsége sokkalta inkább csodálatos balzsamként hat, aminek kémiai összetételét a nyugati világ alig-alig ismeri. A nyugati művészet dicsősége, hogy mindig együtt úszott az árral: a keletié, hogy volt ereje szembeúszni a mulandósággal. Az egyiket a fejlődés változékony szépsége, a másikat az öröklét stigmái őrzik-borítják.

Hogy mitől nem vált akadémikussá, üressé ez a „stagnálás”? Valószínűleg azért, mert egy óriási, szép, kifogyhatatlan vérátömlesztéssel tette újra és újra gyengéddé, valóságossá azt, amit örökölt, örökségként századok óta megszokott és szeretett. Sose látott, lenyűgöző keresztek, s örök érvényű nagypénteki madonnák sorakoznak a falon. Ki alkotta őket? Nem X. és nem Y. Ezek a művek szükségszerűen névtelenek, s hányatott korunkban mégis egy új koncepció reményét ajándékozzák a szemlélőnek.