Előszó, utószó helyett

Megöregedtem. Már régóta nem ismerem ki magamat abban a labirintusban, mely a fiatal nemzedék számára tágas és egyenes, akár egy légifolyosó. Mindenütt falakba ütközöm, de ha megállok, az is csak afféle ácsorgás egy kereszten, kényszerű megérkezés. A szegek és a szálkák cáfolják, hogy valóban itt kell lennem; a kényszer nagyobb, mint az ödémás tagok csendje és mozdulatlansága.

Mégis beszélek. Használom az agónia szavait, egyféle szituációs tudás nyomorú megvilágosodásában. Hogy megértsem az ómegát, azt a pontot, ahol tűhegyre szúrva joggal szenvedek, némi világosságért arra a bölcsőre gondolok, ahol tagjaim még épek voltak, életem arányos, sírásom ártatlan, szívverésem egyenletes. Azóta mindent leromboltam. Elkövettem a bűnt magam és mások ellen, megtörve azt a kristálytengert, amin Isten báránya fog átkelni valamikor. De én most halódom. Nincs más orvosságom, mint a kezdet. Anyám a zongoránál; apám a kertben. Én, aki mindent elhibáztam, látom hóhérom zárt arcát, s szeretném neki elmondani, hogy 1926 karácsonyán esett a hó, puhán, merőlegesen, s még makulátlan kezemmel úgy emeltem számig egy képeskönyvet, ahogy csak az állatok áldoznának, ha egyszer fölengedne a természet ridegsége és Isten csakugyan odaadná magát a medvék éhségének és a patkányok metszőfogának is. Enni kell, aludni és szeretni ahhoz, hogy a hajnalok szépek lehessenek, elfoglalhassák méltó helyüket. Még bizonytalanul jártam, amikor szembetalálkoztam a virágokkal, a faágak és a szirmok hatalmas tanácstalanságával, röptével és jelentőségével. Ha irgalmas lesz halálom, a hóhér pallosa alatt ezek a virágok és ezek a faágak fogják leírni azt a bátorítást és üzenetet valahol a fűben, valahol a levegőben, amire az emberi beszéd már kevés. És ez az üzenet nyaktilópontos lesz, és irgalmas, és lágy, mint egy madárcsapat kitörése a pillanat és az alkony fészkéből, igen, mint a teremtés mélyrepülése, talán egy kifosztott szántóföld, talán egy folyó, talán egy kéményerdő felett. Először és utoljára.

 

Jegyzet