Válasz

Többen felvetették a kérdést, mit is értek azon, amikor cikkeimben „evangéliumi esztétikát” emlegetek.

A gondolat – e fogalom – spontánul született meg bennem. Pontosabban: minden különösebb históriai megfontolás nélkül.

Hogy közelebbről mire gondoltam? Első, s talán legperdöntőbb felismerésem az volt, hogy szemben a görögökkel és általában az antikokkal, az Evangélium, mint a boldogság végső helyéről, hazájáról, formájáról, mindig az egységről beszél. Arról a közös fészekről, olvasztó kemencéről, ahol Istenben végre ismét valamennyien egyek leszünk. A görögök esztétikája ennél földibb és „józanabb”. Ők legfeljebb összhangról, harmóniáról szólnak. Ennek az örömnek a nyelve sokkalta inkább az analízis, az elemzés. Míg az Evangélium nyelve a szereteté s a szintézisé – újra és megint. Az Evangélium nyelve: az egyesülés. Az antikoké: a találkozás.

Másik gondolatom az volt (gondolatom vagy felismerésem), amikor „evangéliumi esztétikát” emlegettem, hogy a formát ismét el kellene, de csakugyan el kellene felejtenünk. Számomra a stiláris kultúrák hideg palotára emlékeztetnek, míg az Evangélium meleg ól (mint például Dosztojevszkij regényei). Isten itt akart megszületni, ebben a sötét és szegényes melegben, még akkor is, ha valóságban ezek az istállók jéghidegek. S a hűvös eleganciájú paloták jól fűtöttek. Századunk annyi kísérlet és vereség után vissza kell hogy találjon – szerintem – ebbe az ólmelegbe. Öregedve a stiláris találékonyság remekléseit fáradtan, szomorúan és főként halálos unalommal ejtem ki kezemből. „Újra, még egy!” És saját kísértéseimre gondolok, mint egy nagy bűnös, aki könnyűszerrel farizeus is lehetett volna, vagy mint egy mezítlábas szegénylegény, aki könnyűszerrel elnyerhette volna a konzervatívok vagy az avantgárd zöld frakkját. Én Istenem, hogy gyűlölök minden akadémiát! Az ember öregedve csak egy házat akar lakóhelyül, csak egy ágyat, aludni és meghalni végre.

József Attila a skizofrénia peremén a logikába kapaszkodott, szemben az épeszűek őrületluxusával. S valamiképpen én is, akit a patológia minden szörnyetege megkísértett és végigkarmolt, nem az egészségre, óh nem, de az első idők, a gyermekkor erdejére vágyom. Hogy ez legyen az a kapu, amin keresztül eltávozhatom, kiléphetek az életemből. Hogy hangos nevetés követ majd? Nem, a hóesésben csendet és meleget érzek majd, mint a megfagyott katonák, ahogy azt az Evangélium megígérte. Szeretném hinni. Remélem.