Könyörgés a csalókért

Mély részvétet érzek a hamiskártyások iránt, azokkal szemben, akik sose tudtak szembesülni önmagukkal és tetteikkel. Mivel hozzájuk mérten akár egy gyilkos is, aki fölmérte és megszenvedte tettét: bárány és győztes áldozat.

De milyen lehet izzadt, fekete körmökkel az „örökös csúsztatás” légkörében élni? Rosszabb sors ez a bérgyilkosénál. Ő legalább nem palástolhatja bűnét önmaga előtt, ha előbb nem, halálos ágyán. De a kis csaló, a kis manipuláns, nevén vagy többnyire álnéven, megússza a dolgot. Élve zümmöghet tovább a légyfogón. Ez a valódi tragédiája.

A nagy bűnök tisztítóak, akár a villanyszék. De a bűnös, aki még bűnét is kis óvatosan követi el, miben remélhet? Az élet szenvedéseit talán megússza, de megfosztja magát annak minden tiszta szenzációjától. Mi, bukottak, legalább tüdőre szívhatjuk halálunkat, de ő?

Mi szennyesek vagyunk. Ő maszatos. Egyszóval: lompos. Mit kívánhatnék neki? Hogy legyen forró. Vagy legyen hideg. De ő hozzászokott a langyossághoz.

Itt, Párizsban, a sors véletlen kegyelméből megismertem a világ talán legnagyobb színésznőjét, egy fiatal néger lányt, aki előtt egész Párizs térden állt, amikor Robert Wilson rendezésében A süket pillantása című darab gyilkos főhősnőjét alakította. Lefordítottam neki a Bűn és bűnhődés című versemet, amit ismeretlenül hozzá írtam. Kislánypillantása megváltozott. Ő maga is ír. Elsápadt. S ebben a pillanatban megtudtam, kislányos külseje, madárpillantása ellenére miért tudta oly feneketlen erővel megformálni szerepét. Mint A Karamazov testvérek-ben azonosul gyónó és gyóntató – pillantást cseréltünk. Ki gyónt és ki gyóntatott? És mit is éltünk meg? Igen, azt, amit „csúsztatva” soha nem lehet megélni.

Ahogy öregszem, élesedik a szemem. Nem csoda, hogy keveset olvasok. A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? Ott, azon a szinten, ahol minden bűnös valamiképpen megfürödhet, megfürödhetne a szókimondás kései, de sose késő forrásvizében…? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életet sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amelyben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol.

 

(Kézirat)

Jegyzet