Egy lírikus naplójából

A modern irodalom egyik irányzata azt vallja, hogy az írás nem kifejezése valaminek, hanem önálló szöveg (texte), akár egy fa, vagy egy állat. És mit fejez ki egy fa? Mit közöl egy fűszál? S ez bizonyos értelemben igaz is. Csakhogy egy irodalmi szöveg, amennyiben csak szöveg akar lenni, épp az annyira áhított tiszta és önálló létezés ártatlan lehetőségétől fosztja meg magát. A fa ugyanis nem akar csak fa lenni.

Az emberi szellem a létezés elsődleges nyelvén, ami valóban több, mint kifejezés, több, mint a lét néma beszédének emberi nyelvre való átültetése, műfordítása – egyedül akkor szólalhat meg, ha előbb belenémul a kifejezés reménytelen erőfeszítésébe, mintegy belehal, belepusztul vállalkozásába. Átkel a puszta létezésnek a kifejezés számára halálos zónáján, hogy túljutva és föltámadva csakugyan nyelven túli nyelvvé válhasson. Egyedül így lehet több, mint kifejezés, egyedül így nyerhet önálló létet is. Egyedül szolgaságából juthat királyságra, egyedül halálos kudarcából támadhat életre.

Arról, hogy mi is a nyelv, Dosztojevszkij sokkalta többet tudott, mint Joyce. Ahogy arról is, hogy mi a lét és mi az ember. A nyelvet ő is elvezérelhette és megállíthatta volna egy narcisztikusan önállósított szinten. De ez olyasmi lett volna, mint egy hős vagy egy menekülő ember, ki vállalkozását és futását öncélú és öntörvényű balettá alakítaná.

Dosztojevszkij írástechnikája más. Ő az irgalmasság testi és szellemi cselekedetére, s ha menekül, egyedül menekvésére koncentrál. S íme: ügyetlen mozdulatai oly szépséget és önállóságot öltenek magukra, amit semmiféle koreográfia, kifejezésen túli szövegnek szánt írásmű sem pótolhat, meg se közelíthet. Az a nyelv ugyanis, ami nem kíván kifejezés lenni, csak kifejezés lesz: a valóság fülsiketítően hamis utánzata.

Az 1972-es Londoni Fesztiválon nagy sikere volt Rühm osztrák költőnek, a konkrét líra egyik mesterének, Handke szellemi atyjának. Meglepő azonban, hogy második szereplése alkalmából hatása jelentősen megcsappant. A kegyetlen analízis és a meghökkentés – úgy látszik – kevés. Először robbanó ereje van, akár egy gyilkos viccnek. De másodszorra, harmadszorra? Hányszor lehet egy vicc csattanóját megismételni? Az új német líra ebben a csapdában vergődik, szemben például az angolszász lényegesen diszkrétebb, de összehasonlíthatatlanul komplexebb, barbáran érzékeny és kifinomultan elementáris lírájával. Számomra a londoni fesztivál azért olyan tanulságos mindig. Az „iskolák” menthetetlenül lehervadnak a kontinensek szembesülésekor a teóriákon túli költészettel szemben. Majdnem úgy, ahogy a német és francia színház maníros pislákolás az angol és az amerikai színpad szomszédságában.

 

(Új Ember, 1972. szeptember 24.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]