A bizalomról

Mi az az istenhit, az ember istenhite, végül is mi az? A kérdésre sokféleképpen felelhetünk. Megkísérelném az egyik lehetséges választ. Elsőnek egy szót mondanék: bizalom. Miben? Bizalom a mindenségben, s a mindenségen belül a legkisebb porszem sorsában is. Látszatra a lét, könyörtelen mechanizmusával, ennek épp az ellenkezőjét sugallja. Csakhogy a létbe vetett bizalmunk tulajdonképpen nem is a létnek szól, hanem annak a valóságnak, mely csendes erejével fönntartja, hullámverésre emlékeztető lüktetéssel szüli és visszavonja azt.

A hívő tudja, hogy a világ és a létezés a valóságnak egyáltalán nem utolsó szava. Simone Weil nagyon élesen így fogalmazott: „A világ: egzisztál, irreális és rossz. Isten: nem egzisztál, reális és jó”. A nyelv meghökkentő, s egy gyanútlan és járatlan olvasó istentagadásnak is vélhetné. Holott csupán azt az áthidalhatatlan valóságkülönbséget jelzi, mely létünket valóságunktól elválasztja, attól a valóságtól, amiben oly nehéz bizakodnunk, s amely minden bizalmat megérdemel.

A kettő közti távolság végtelen. A misztikusok éjszakája ez, az a színtér, ahol a létezés erejének és Isten valóságának interferáló hullámai kioltják egymást, legalábbis tudatunkban, „nyelvezetünkben”. Van ugyanis az élménynek és a beszédnek egy „pontja”, ahol az egyenes beszéd lehetetlen. Te „csúnya”, mondja a szerelmes anya kisdede fölé hajolva. „Uram, Uram, miért hagytál el engem!” – kiált föl Krisztus, amikor már-már magán érzi a halál szorításán túl az Atya ölelésének súlyát, szerelmét.

A hit ilyen értelemben hiten túli hit, reményen túli remény, bizalmon túli bizalom. De hiszen ez nyilvánvaló. Az a bizalom és remény ugyanis, amit köznapi értelemben megélünk, nem igazi bizalom és nem igazi remény, mivel egy változó, porlékony, színeváltó világ színteréhez kénytelen igazodni. A hit viszont valódi – vagy ha úgy tetszik, „szótáron túli” – értelmükben kívánja használni e szavakat. De mondhatnám azt is, hogy egyedül a hit képes jól és helyükön használni e szavakat, amik benne vannak ugyan a szótárban, de kiszolgáltatott sorsunkban aligha van reális értelmük.

Amikor a regényíró belekezd művének megírásába, ugyan miben bízik? Abban, hogy a lét áttekinthetetlen részeit egységbe szervezi? Nem tudom. Tudva, nem tudva, abban bízik, hogy erőfeszítésének alázatában találkozik azzal a realitással, mely erejét meghaladó módon segítségére siet. E nélkül a „bizalom” és e nélkül a „segítség” nélkül soha nem született volna nagy regény, legfeljebb házi dolgozatok, iskolás konstrukciók. Én többek közt ezért is bízom, és bizalmamat ezért is érzem a hit egyik Istenhez vezérlő ösvényének.

 

Jegyzet