Füzetlap

Március közepére-végére a tavasz valósággal berobbant Párizsba. A nap kvarcos fényében egyszerre lepleződnek le a tél ótvaros sebei, s ragyog föl a zsenge fű, s a puha levegő minden szépsége. A fiatalság megfiatalodik, s a mulandóság még maradandóbb lesz ebben a tavaszias nyitányban, könyörtelenül-könyörületes „megvilágításban”.

A Jardin de Plantes-ban, Párizs régi állat- és növénykertjében sétálgatok. Valamikor Rilke üldögélt, merengett itten, ugyanezek alatt a fák alatt, ugyanezeken a pázsitokon sétáltatva pillantását. Itt leste meg a Párducot és a Flamingókat: e csodálatos verseknek itt a fogantatási helye.

Múlt századi kert a Jardin des Plantes, a szecesszió kis remeke. Disszertálni lehetne a szecessziós állatkertek különös szépségéről, bájáról, mivel ha valamihez, az állatkertek hangulatához ez a stílus valóban teremtő szépséggel járult hozzá. Elég, ha a korszak üvegből, festett vasrácsokból felépített pálmaházaira gondolunk.

A park – akár a pesti állatkerté – kanyargós, lankás utakkal tele, ami egyfajta szellősen hullámzó teret kölcsönöz a különben elég szűkös kertnek. Szombat dél van; szélcsend és béke. Az egyik óriási fa alatt csoportkép készül. Fiatal pár: a menyasszony talpig fehérben, tüllfátyollal a fején, a vőlegény talpig feketében, kesztyűt szorongatva baljában. Kétfelől a selyemkékbe öltözött koszorúslányok. A fényképész szemközt velük a fűben térdepel. Szakasztott olyan látvány ez, mint egy megelevenedett neoprimitív festmény.

 

*

 

Délután egyik barátom felesége megmutatja Magyarországról kapott parasztingét. Mit szólok hozzá? Forgatom áttört ujjait, megcsodálom halványzöld, fakóbarna, fekete hímzését, a nyak mezítelen ékességét. Gyönyörű – kiáltok. – Csodálatos!

A fiatalasszony kissé hitetlenkedve néz rám. Barátom hasonlóképpen.

– Gondolja, hogy lehet hordani?

– Két okból is – felelem. – Egyrészt, mivel ez az ing mindig szép; másodszor, mert ma rendkívülien divatos is.

A sarkon, pár házzal odébb, fiataloknak szánt divatbolt. Engedve biztatásomnak, barátommal és feleségével együtt lépünk be az üzletbe. Mit tanácsolnak, milyen szoknyát lehetne fölvenni ehhez a parasztinghez.

A boltos kezében megmered a kiteregetett csoda. Még arról is megfeledkezik, hogy venni jöttünk hozzá. A divatbolt minden árujával elsötétül, megsemmisül a szemében.

– De hiszen ez csodálatos! – suttogja. S hozzátesz még egy mondatot, amit kereskedő szájából én még se Pesten, se Párizsban nem hallottam.

– Őszintén szólva, e mellett az ing mellett az én ruháim színes rongyok csupán.

Ami persze nem akadályozza meg abban, hogy egy fekete, bő szabású szoknyáért hetven frankot ne kérjen, alig néhány perccel később.

Ez a dolog anekdotikus oldala. A másik az a nagy lecke, ami a régi ing hímzéséből árad. Mi a titka a barbárság és gyengédség eme csodálatosan érett keverékének? Ez volna a művészet „időtlen” kulcsa?

Könyvet tudnék írni – most úgy érzem – erről az egyetlen ingről. S fogok is írni, biztatgatom magamat, s már a címén is gondolkozom, hogy máris némi testet adjak hirtelen támadt vágyamnak, ötletemnek.

Döbbenetes ez a tökéletesség! S milyen igénytelen! Néhány hímzett feketén fakó mintácska képes mégis kioltani egy divatos párizsi utca minden szemfényvesztését. Sose fogom elfelejteni az örmény kereskedő áhítatosan lehunyt szemét, elárvult figuráját, ellentmondásos ihletettségét tarka rongyhegyei között.