Egy lírikus naplójából

Bizonyosságra törekedni és elfogadni a bizonytalanságot: egyik mottója lehetne a mindenkori embernek. Kemény prés ez, mégis szorításából született minden igaz bölcsesség, ima, művészet. Amikor az ember csak bizonyosságra törekszik, a tények labirintusában nemcsak hogy eltéved, de végül amit érzékel se érzékeli már, valami olyasmi történik vele, ami a börtönnél, a „puszta akadálynál” is rosszabb: megfut előle a világ.

Aki viszont vállalja a „prést”, gyakran épp a leghevesebb szorítás, szorongattatás idején hirtelen megsejti az ellentmondásokat föloldó szabadságot, valami új és kimondhatatlan realitás vigaszát.

S ez a vigasz váratlanul épp a „prés”, a világ, az emberi lét „bizonytalan oldala” felől érkezik. Hölderlin szép szavával: amikor a szorongattatás a legnagyobb, közel a szabadító.

A bizonyosságra való törekvés – úgy tűnik – az ember nagy és kötelező iskolája. Az örök bizonytalanság elfogadása viszont mintha az ember örök nagy próbája lenne. Szépen mutatja ezt a hős példája. Hősiessége egyenes arányban nő tettének nagyságával és sikerének bizonytalanságával.

De még megrendítőbb a kereszt példája, ahol is a végső kifejlet egybeesik azzal a pillanattal, amikor Jézus semmit se lát. („Uram, Uram, miért hagytál el engem?”) Teremtő és Teremtés, Atya és Fiú drámájában mi az osztályrésze az egyiknek és a másiknak ebben a pillanatban? Jellemző Jézus személytelen szava: „Elvégeztetett”. Nem azt mondja, hogy „elvégeztem”, hanem azt, hogy „elvégeztetett”. Befejeztetett a megváltás nagy műve, emberi nyelven kimondhatatlan elhagyatottságban és alázatban.

S ez a „nullpont” valami módon benne van minden igaz cselekedetünkben, gondolatunkban, munkánkban, mintegy kiengeszteléséül eredendő bukásunknak, személyes eltévelyedésünknek. Ez az a bizonyos „nehéz óra”, aminek átélése nélkül nincs igazi öröm, nincs igazi alkotás. Mondják, a hosszútávfutónál is van egy bizonyos „0-pont”, amikor tagjai halálosan elnehezednek, de amit ha sikerül legyőznie, egyszeriben mintha ellenállás nélküli közegben találná magát. Ezentúl mintha szél emelné, s már nem is ő, hanem a pálya futna alóla. A futásába beépült vereség röpíti előre.

Az ember elkezd valamit, aztán belebukik, s ha mégis megkapja a befejezés ajándékát, az már tökéletesen ingyenes. Az ember történetének, legalábbis valódi történetének ez az alaptörvénye, alapstruktúrája. Személyes erőfeszítés, majd a holtpont kétségbeejtő magányossága, s ha igen: a „befejeztetett” vagy az „elvégeztetett” kegyelmének ingyenessége.

A leggyakorlottabb művész se tudja, végül is mire bukkan, s ha él is benne bizonyos sejtelem, igazában nem ismeri előre a célhoz vezérlő utat.

 

Jegyzet