Ige

Nincs csodálatosabb filozófiánk, mint a nyelv. S minden visszaélés ellenére a nyelv olyan filozófia, mely valóban világosságot teremtett bennünk, körülöttünk és közöttünk. Minden, az emberi beszéd után keletkezett filozófia lényegében csak hozzájárulás – nemegyszer kétes értékű pótlék – a nyelv alapvető munkájához, mely a mindenség magára ébredését jelenti és jelentette. A nyelv valóban kegyelem, valóban isteni adomány, s nemcsak az ember, de az egész teremtés újjászületése. A nyelv szellemi erejével az idő és a tér minden egyes tartományát átjárja és elrendezi, mint az idők kezdetén a vizek és földek, a fényesség és sötétség helyét és idejét kijelölte. Vannak igéink a cselekvések és történések leírására. Főneveink a jelenségek megnevezésére. Jelzőink a jelenségek minőségére vonatkozólag. Határozószavaink az igék és cselekvések árnyalására.

Egyszóval: létünk minden mozzanatára nyelvünkben ébredtünk rá először, s ha így nézzük, nyelvünk előbb gondolat, mint kifejezés, előbb gondolat, mint puszta szó csupán. S külön gyönyörűség, hogy szavaink egymás közt is kommunikálnak, mintegy revelálva a mindenség folyamatosságát és szüntelenül egymásba játszó összefüggéseit.

 

*

 

Tudjuk, hogy az Ige szülte a világot, s a világ megkapta a Beszéd kegyelmét. S ha ez igaz, igazában: minden Beszéd; pontosabban: kapcsolat. Az Ige szülte a világot, s a tér–idő meghasonlottságában vergődő világ, az Ige, a Beszéd kegyelméből találhat egyedül vissza az egységbe, az eredendő megértésbe, egyszóval a szeretet egyszerűségébe. Ha úgy nézzük a Beszédet, a több száz anyanyelvben megnyilatkozó világosságot, az esendő nyelvi esetlegességekbe csomagolt segítséget – szótárainkat oly szeretettel fogjuk lapozni ezáltal, mint a vándorútra kelt isteni szeretet kézikönyvét.

 

*

 

A nyelv: isteni lámpás a kezünkben. Igen, de ezzel a lámpással útra is kell kelnünk. Mi több: világosságában a lét, életünk napról napra ránk meredő kérdéseivel kell szembekerülnünk.