Új színház született

Robert Wilson iowai társulata egy a számtalan amerikai amatőr színjátszó társulat közül. Senki sem ismerte őket, amikor megérkeztek a Nancy Fesztiválra. A nyolcvanhét tagú együttes Wilson Regard du sourd (A süket pillantása) című darabját adta elő.

A véletlen, a természet és a kegyelem tékozló: a milliónyi kísérlet után Wilsonék színházáról nyugodt szívvel elmondható, hogy találtak, megtalálták a művészet „kulcsát”, az alkimisták „receptjét”, az aranyat – úgy, pontosan úgy, ahogy Shakespeare, Homérosz vagy Johann Sebastian Bach megtalálta hajdanán.

Persze, nehéz beszámolni valamiről, amit az olvasó nem látott. S még nehezebb beszámolni akkor, amikor a lelkesedés elveszi az ember hangját, s szinte lehetetlenné tesz mindenfajta árnyaló analízist.

 

*

 

Először talán az elmélettel kezdeném. Két alapvető kifogásom volt mindig is a „modern” színház ellen. Az egyik, hogy lényegében nem oldotta meg a konvencionális színház jelenlétproblémáját, s a másik, hogy nem elég unalmas.

Nem elég unalmas. Már gyerekkoromban észrevettem, hogy az igazi remekművek unalmasak. Persze: ahogyan a tenger vagy Bach zenéje. Valójában arról van szó, hogy az igazi műnek nem mérhető órával az ideje. Az igazi műveknek még a földi idővel mérhető ideje is egy másik dimenzióba tartozik. Az igazi műnek egyedül a minőség a tempója. Egy rossz darabot bárhogy „pergetek”, kínosan állva marad. A modern színház Csehovval kezdődik – a minőség modern tempójára ő talált rá először. A dilettáns rendezők számára persze továbbra is a pergő színház lesz és marad az ideál. Az időn áttetsző minőség újfajta jelentkezésére, az „unalom varázslatára” ők süketek. Innét, hogy húsz-harminc esztendeje már rosszfelé fülelnek. Anélkül hogy észrevették volna: legjobb esetben hoppmester lett belőlük. Működésük szóra sem érdemes.

Ennyit az „unalomról” – bevezetőül. A másik súlyos probléma, ami gyökerében érintette, sújtotta az újkori színházat: jelenlétünk problémája. A kérdés igen bonyolult, s hely híján szinte a puszta diagnózisra szorítkozom. József Attila még csak „világhiányról” panaszkodott, mi már „jelenléthiányról” panaszkodhatnánk. Hirtelenében túl sok absztrakció szakadt ránk, amit képzeletünk nem tudott idejekorán beépíteni, megemészteni? Nem tudom. De ha csupán a modern művészet legmélyebb híradásait figyelem: egyébről se szólnak, mint végzetes jelenlétzavarunkról. Talán minden eddiginél kényelmesebben élünk – de nem vagyunk jelen.

Az „unalmas” színház érdekében napjainkig alig történt valami. Ellenkezőleg. A középszer talajvesztette színházának unalmát elűzendő: megszületett a hangos színház, a pergő előadások, az ötletek parádéja, a közönség cirkuszi manipulációja vagy – kimerülve és visszaesve – visszakozás a „szakma” terrorjába, magyarán, a szakmai dilettantizmusba.

De térjünk vissza a jelenlétvesztésre. Hogyan is tükröződött e realitás a színpadon? Egy szép napon arra ébredtünk, hogy az idáig zavartalanul játszott művek a színpadon többé nincsenek jelen. Díszletben, mozgásban, kosztümben hiába volt többé a legtökéletesebb átélés, mimikri, egy rosszkor reccsent deszka, rosszkor meglebbent színfal hallhatóbbá és láthatóbbá vált a legsikerültebb jelenetnél. Mi több: a deszkareccsenés megtörtént, míg a darab valahogy nem történt meg és egyre kevésbe történt meg. A mimikri színház elvesztette jelenlétét. Valahol elveszett a között, amit az életben „leutánzott”, s a között, amit a színpadon „megjelenített”. Ezernyi kellékével és remekbe szabott hőseivel az olyan mondathoz vált hasonlatossá, aminek mindene van, főneve, jelzője – csupán állítmánya nincsen, ami a „történést” az itt és most erejével a színpadra szögezze. Ami nélkül pedig nincs megrendülés, mivelhogy lényege szerint nem történik semmi sem. A leghűségesebb utánzat se pótolhatja ugyanis e történés egyszeri ütését, súlyát, erejét.

Erre a mimikri-színházra a legperdöntőbb válasz idáig kétségtelenül az abszurd színház volt, személy szerint S. Beckett válasza. Beckett mindent lesöpört a színről, ami a mimikrinek akárcsak látszatát kelthette volna. A problémát, ha nem is pascali mélységgel, de Pascalhoz méltó komolysággal és tisztánlátással vette célba. Az itt és most-ra összpontosította minden erejét – egy gondolkodó és egy öngyilkos koncentráltságával. Merénylőként tört be a színpadra. S kétségtelen, a színpad (a világ) elvesztett jelenlétét vissza is hódította, de úgy, mint egy kallódó, jelenlétét vesztett lélek szerzi vissza élete jelenlétsúlyát öngyilkossága pillanatában.

A mimikri színház óriási lapályhoz (a jelzők óriási lapályához) hasonlatos, aminek nincs függőlegese (pontosabban: nem történik meg, nincs igéje, állítmánya, ami a „bevégeztetett” erejével – örök érvénnyel – most és itt a „színpadra” szegezze). A másik póluson, az abszurd színháznak az a hibája, hogy csak jelen van (mint egy öngyilkosság vagy merénylet). Pontosabban: amiként a mimikri színház „állítmányait”, az abszurd színház úgy kényszerül „jelzőit” összelopkodni. Az első azért, hogy megtörténhessen, hogy jelen lehessen. Az utóbbi, hogy túl azon, hogy jelen van, valakikről és valamikről így vagy úgy egyáltalán beszámolhasson. Az egyiknek nincs valódi horizontálisa, a másiknak nincs valóságos vertikálisa.

Nos: Wilsonék színháza unalmas és jelen van.

Unalmas. De úgy, mint a tenger vagy Csehov színházának tündökletes jövés-menése. Ahogy a nagy szertartások.

Csendes. Mint az égbolt, mint az álom. Királyian elkülönülve, és velejéig áthatva a „valóságot”.

Lassú. Ez különben egyetlen „elcsíphető trükkjük” – igazában „ellentrükkjük”. A szokottnál háromszorta-négyszerte lassabban mozognak. Amit érzékelünk, mégsem mozgásuk lassúsága, hanem a közeg sűrűsége, amiben mozognak. Hiszen a színpad három órába sűrített ébrenlét – vagy álom, ha épp tetszik! Dialektikus módon – s ez persze már művészetük csodája –, vontatottságuk egyedül megjelenési terüket hevíti, sűríti, mágnesozza. Mozgásukból így – más dimenziót táplálva, értelmezve – nyomtalanul eltűnik minden lassúság, s ezzel együtt az idő is, és megmarad a „tiszta jelentés”. S mi ez? Tisztán mozgásukra szűkítve: lassúságuknak semmi köze a pantomim-artikulációhoz vagy a szertartások ünnepélyességéhez. Nem, föntebb elemzett „módszerükkel” a legegyszerűbb, legesendőbb, leginkább hulladékszámba menő emberi (és állati) mozdulatokat sikerült a jelentés fókuszába „visszacsempészniök”.

Jelen van. Döbbenetes és szinte hihetetlen, de ez a színház ismét teljes érvénnyel jelen van. Jelen van, s valószínűleg azért, mert egyrészt lemondott mindenfajta hangoskodásról, ötletről, a közönség mindenféle manipulációjáról, és másrészt a probléma direkt, már-már filozofikus, intellektuel megoldásáról.

Tiszta költészet. Ez a legnagyobb ereje. Mivelhogy más színház nem is létezik és soha nem is létezett. Csak a költészet képes ugyanis ritka pillanatban integrálni az örökös széthullásban levő világot, egyetlen forró és testvéri egységben fölmutatni meghasonlottságunkat. Mikor az Evangéliumban először olvastam, hogy „boldogok, akik sírnak”, még nem tudtam, mi az, ami szíven ütött. Amikor Shakespeare vagy Dosztojevszkij „világa” először megérintett, még nem tudtam, mit is szemlélek. Egy olyan szentségtartót, amiben a bárány és a hóhér, az éjszaka és a nappal együtt van jelen anélkül, hogy akár egyik, akár másik jelentését vesztette volna? Ellenkezőleg, s épp ez a költészet „csodája”, egyetlen csodája, olyan integráció, olyan teljes és tökéletes egység, amiben a részek és részletek jelentése minden eddiginél erőteljesebb.

 

*

 

A költészet és egyedül a költészet tette lehetővé Wilsonék számára, hogy jelen lehessenek ismét a színpadon, s játszotta kezünkre a fejedelmi ötletet – amitől minden „színházi ember” eleve elriadt volna –, a lassú mozgás kétélű fegyverét.

De akinek van, annak adatik. A Regard du sourd (A süket pillantása) előadása, túl azon, hogy elvágta a gordiuszi csomót – még szép is, sőt gyönyörű, ahogyan a modern művészet már legfeljebb csak idézőjelben mert olykor-olykor szép lenni. És még valami: fölülmúlta a mozi mágiáját. Jelenlétvesztésünkben ugyanis a film „képletes konkrétségével”, sokkal inkább kicsúszott ellenőrzésünk ideges számonkérése alól, mint a színház. Arról nem is beszélek, hogy a film szülője technikai találmány, tehát olyasvalami, aminek jelenlétét hajlamosak vagyunk a mi személyes emberi realitásunknál is vitathatatlanabb valamiként elfogadni. Nos: Wilsonéknak ez a trónfosztás is sikerült. A vetített kép helyett ismét a konkrét ember áll közléseik centrumában. S bizony: ez a nehézkedési súllyal megvert és konkrét jelenléttel megáldott (és megvert) ember ismét magához ragadja a nap mágiáját, a lét szertartását, amit úgy látszott, hogy a színház már-már örökre elveszített.

 

Jegyzet