Ne ítéljetek!

Párizsban heteken át elnéztem a clochard-ok életét. Kikből verbuválódnak? Javarészt beteg idegzetű emberekből, volt börtönviseltekből, hazájuktól elszakadt, gyökértelen elemekből. Az utcán élnek, metrók vasrácsán, a fölszálló meleg gőzben alszanak. Ruhájuk rongy, arcukat szétmosta az alkohol. Mégis – mikor öntudatos gesztussal eléd rakják püffedt és reszketeg tenyerüket – tekintetük az örök emberi tekintet: az enyém és a tiéd. Mindannyiunké.

Igaz, Párizs nem ítéli meg őket, de ugyanakkor közönyös is velük szemben. Pedig annak, hogy valakit nem ítélek meg, van egy másik oldala is: a felebaráti szeretet. Ami fordítva is igaz: egyedül a felebaráti szeretet képes a nem ítélkezésre.

A keresztény nem jobb a többinél, csupán többet tud a bűnről, s másképpen viszonyul hozzá. Nem a másik bűnét figyeli (amibe Istenen kívül úgysincs senkinek tévedhetetlen bepillantása), hanem a magáét. Így mindent, ami már itt a földön jókra és gonoszokra osztaná a világot, a keresztény hamisnak érez.

Mi, emberek, szeretetre kaptunk meghívást és nem ítélkezésre. Persze, megkreálni élő és alakuló emberi sorsokból már most és már a mi számunkra valamiféle végítéletpótló hierarchiáját kárhozottaknak és üdvözülteknek – nagy kísértés, talán a legnagyobb. Viszont saját bűnünkkel szembesülni: nehéz, talán a legnehezebb és leggyötrelmesebb valami.

Az evangéliumi emberhez ezért áll közelebb az önmagával meghasonlott bűnös, mint az erényeiben magabiztos farizeus. A mi biztonságunk egyedül Istenben van, ahogy az ítélkezés is egyedül övé, mivel egyedül ő az abszolút Szeretet. Minden egyéb szeretet – épp hiányosságai miatt – alkalmatlan az ítélkezésre.

Innét, hogy amikor Jézus megváltást hozott, mindenkit, kivétel nélkül, meghívott a szeretet közös asztalához. Szinte azt mondanám, játékos kedvvel cserélte fel az „első” és az „utolsó” (az emberek „elsejének” és „utolsójának”) szerepkörét, valahányszor hallgatóságának soraiban farizeusoknak csak a jelenlétét megszimatolta.

Azonban ez a „jézusi elv” nem lagymatagságot jelent, hanem épp fordítva: azt jelenti, hogy mindannyian a tökéletességre vagyunk meghíva. De jelent egyéb meghökkentő igazságot is: egy bűnével szembesülő nagy bűnös, akár egy gyilkos is: igazibb keresztény, mint egy könnyűszívű tyúktolvaj. S következik az is, amit Simone Weil mondott: „Ahogy jótettünkben az a rossz, amit számon tartunk, úgy bűneinkben az a jó, amit tudatosan megszenvedünk belőle”.

Ez a vadonatúj isteni mérték, ez a tökéletesre való meghívás semmire se alkalmatlanabb, mint a mi ítélkezéseink bátorítására – hacsak gyökerestül ki nem forgatjuk jelentését.