A Notre-Dame hátában

a sziget csücskén, a század talán legszebb emlékművét építették a franciák német koncentrációs táborokban elhunyt halottaik emlékére. Ez az emlékmű se nem szobor, se nem épület. Sajátos alkotás, amit legtalálóbban épület-szobornak nevezhetnénk.

A földszinten alig emelkedik ki a földből egy keskeny kőpárkány, az emlékmű „nyitánya”. Lépcsőkön ereszkedünk alá – akár egy vers centrumába – a magas kőfallal bekerített udvarba, mely egyszerre börtön és szabadság: börtönudvar, fejünk fölött a szabad égbolttal, a Szajnára nyíló vasrácsos ablakkal. Magas, keskeny folyosón át vezet utunk tovább, az udvarból a börtönbe, mely ugyanakkor temető és ma már a gyász és a reménység szentélye.

A folyosó végén egyetlen „örök-lámpás” világít, sötét gránitba illesztett drágakőként. S a keskeny és meredek – mintegy kőbe vágott – „ösvény” két falán tengernyi fehér kavics. Se név, se szám: ezernyi kavics, százezernyi halott emlékére.

Eszembe jut a gyönyörű kép: a világ halála után az üdvözültek fehér kavicsot kapnak kezükbe, melyre rá lesz írva valódi nevük. S a másik kép, gyermekkori emlék, amikor a folyóparton kavicsot kerestünk, s ezer és ezer közül kiválasztottunk egyet. Mit is kerestünk a gyermekkor mitologikus partjain? Nyilván nem egy kavicsot, hanem a mi kavicsunkat, valódi nevünket, azonosságunkat, identitásunkat – amit azóta is keresünk minden valódi érzelmünkben és gondolatunkban.

 

*

 

Előző levelemben legnagyobb színházi élményemről írtam, a Regard du sourd-ról. Azóta még egyszer megnéztem az előadást, és tökéletesen megértem Aragon eksztatikus fölkiáltását: „Soha a földön nem láttam ennél szebbet!” De amiért visszatérek erre az előadásra, az messze túlmutat eredményében a puszta színházi élményen, s messze a műfajok fölött a megtalált igazság erejével hat.

Mi a remekművek kulcsa? Az integráló erejük. Az, hogy adott meghasonlottságban és megosztottságban hányódó világot képesek egyetlen tragikus boldogító és üdvözítő egységben fölmutatni, akár egy monstranciát.

Különben ez az Evangélium egyik titka is. A görögök például ismerték a harmóniát, és szükségszerűen a harmónia, az összhang törési pontját is: a tragédiát. Az Evangélium – az integráció isteni szintjén – többé nem a harmóniáról, hanem az egységről, minden dolgok közös kohójáról, közös szívveréséről beszél, ugyanakkor fölmagasztosítva a szenvedést és „átverve a tragédia, megsemmisítve a halál szívét”.

Az Evangélium szívébe (az atyai ház öröktől fogva megterített asztalához) azonban kinek-kinek újra és újra vissza kell találnia. Koroknak és személyeknek egyaránt. A művészet valamiféleképp közvetítő a két változat: az egyén és a kor útkeresése között. Ezért egykönnyen lehetséges, hogy egy művész személy szerint tévelyeg, de művével korát a hazatalálás útjára segíti.

Wilsonék színháza a modern művészet eme örök hazatalálási kísérletében (a kísérlet szó itt, hála Istennek, frivolnak hat, s csak jobb szó híján használom hirtelenében) egyszerre találkozója, s ugyanakkor meghaladása a század minden eddigi „iskolájának”.

S a hozzáértők talán megértik, miért hangsúlyozom, hogy ez a színház mer újra szép lenni. A kísérőzenék (újra ügyetlenül fogalmazok) legtöbbje romantikus! És ellentétben a groteszk és abszurd színházzal, nem a szépet fordítja groteszkre, hanem a groteszket és abszurdot fordítja vissza az álom – és kegyelem – szépségébe.

 

Jegyzet