Egy lírikus naplójából

A művészet sose „egyenes közlés”, mint egy matematikai tétel, egy filozófiai igazság, egy konkrét tett vagy egy üzleti levél. A küldönc, aki egy határozott céllal közvetít egy határozott üzenetet, mint szimbólum, semmiképpen se a költészet, a költő, a művész szimbóluma. A művészet: séta. Az alkotó művész – szemben a küldönccel – a magányos sétálóhoz hasonló, kinek nincs ugyan semmi konkrét föladata, de épp ezért „minden eszébe juthat”, épp ezért gondolatait szabadon rendelkezésére bocsáthatja a mindenségnek. A művészet ily módon a mindenség híradása, s a művész a mindenség, az univerzum küldönce. A művészet: séta. Mi több: fecsegés. S a leginkább sűrített művek a legfecsegőbbek, a „legcéltalanabbak” talán.

Dosztojevszkij fecsegése! Micsoda sűrítés! Egyrészt a szerencsétlenség szemérmét érzem benne, emberi, pszichológiai síkon, másrészt a művészet érintkezését a parttalan valósággal, az univerzum jelenlétét, mely minden földi direktséget (elkötelezettséget) a fecsegés ügyetlen nyelvén, foghíjas Jákob-létráján, az egyetemes igazságok egébe kalauzol.

A költészet dicsősége, szépsége: hogy hasonlatos az atyai házhoz. Nem exportcikk. De épp ebben van legfőbb ereje. A művészet kiterjedt birodalmában ő az „atyai ház”, mely mindenkit visszavár, bokrok és fák közé bújtat kifogyhatatlan békéjével, borostyán csöndjével, susogásával.

Mostoha művészet. Közvetítése ritka kegyelem. Mély és intim szerepét, igazi rendeltetését persze meg lehet hamisítani. De valljuk be, kevés sikerrel. Az atyai ház csupán szentségtörés árán alakítható át útszéli vendégfogadóvá.

Azonban az atyai ház olykor lakhelye, pihenője lehet bárki „idegennek” is, de csak akkor, ha nem árulta el eredendő hivatását. Ilyenkor, mint egy pihentető álomban, bekövetkezhet az, amit én a „műfordítás csodájának” neveznék, az „otthonok párbeszédének”, az „atyai házak szóváltásának”. Olyan ez, mintha a költő a költészetbe tékozló fiúként nem egyedül, hanem egy barátjával térne meg.

Minden művészet: világmodell. Az „egészről” készült híradás.

Szemben a tudományok bizonyított részigazságaival, a művészet a bizonyíthatatlan egész kifejezése. De attól, hogy bizonyíthatatlan, nem kevésbé reális. Míg a tudományos igazságot pillanatról pillanatra, lépésről lépésre a logika szabja meg, a művészet mondatról mondatra, ecsetvonásról ecsetvonásra, vésőütésről vésőütésre választás gyümölcse. Csodája mégis az, hogy nagy és érvényes alkotásaiban mégse hat önkényesnek, hanem olyan egyetemes igazságot közvetít, mely attól, hogy bizonyíthatatlan, semmivel se kevésbé reális. Ellenkezőleg. Meggyőzőbb minden bizonyított realitásnál: a teljesség lélegzetvétele.