Néhány sorban

Kafkát olvasom, leveleit nagy szerelméhez, Milénához. S hirtelen úgy érzem, megtaláltam a kulcsát zsenijének. Ez persze túlzás, de az álmatlan éjszaka, amit e leveleknek „köszönhetek”, kétségtelenül közelebb hozott Kafka „titkához”.

Sokan és sokat írtak művészetéről. Arról, hogy műveiben miként érvényesülnek az álom legsajátabb, legmélyebb struktúrái. S ez igaz is, de a „rejtély kulcsa” szerintem mégse ez.

Különös jelenség. Miután a művészet elvesztette Istent, a századforduló körüli időkben felüti fejét egyfajta angelizmus (elsősorban Rilkére és Kafkára gondolok). Ha ugyanis definiálnom kellene Kafka művészetét, valamiképpen a következőket mondanám. Egy angyal szemével látja a világot, egy olyan „tiszta” angyal szemével, aki hátat fordít az Atyának. Ettől oly képet ad, nemcsak az életről, de a létről, a teljes univerzumról, ami bár végtelenül pontos, mégis olyan, mint egy rézmetszet. Tehát: negatív, egy angyal éleslátásával készített negatív kép a mindenségről. A negatívról előhívott valódi képre egyedül az Atya szeme (szeretete és kegyelme) képes.

Ellenpéldaképp Dosztojevszkijre kell utalnom, aki még ma is a legmodernebb, a legösszetettebb és legmélyebb írónk. Lehet, hogy ő „tisztátalan” volt, de olyan bűnös, aki pillantását az Atyára szegezte, s az alázat kegyelméből képeket adott a világról.

Ha a kettőjük közt levő különbséget kellene megfogalmaznom, ezt mondanám:

Kafkánál nem látom, amit látok.

Dosztojevszkijnél látom, amit nem látok.

 

*

 

Kafka hajszálélesen megrajzolt univerzuma a rézben maradt. Dosztojevszkij a papírra került, hogy a legnaivabbak, az írástudatlanok is elolvashassák.

A nagy oroszok itt – alázatuk komplexitásában, összetettségében – múlták felül hosszú időre a Nyugatot. Lehetetlen nem látni, hogy Dosztojevszkijhez viszonyítva minden úgynevezett modern nyugati mű Dosztojevszkij gazdagságának egy-egy abszolutizált parcellája.

 

*

 

Karácsonyra két gyönyörű követ kaptam. Egy kerek ónixkő két metszetét, közepében egy megkövült rák valószínűtlenül finom rajzával. Nos: e két metszet gyönyörű, de egysíkú rajza, föltárása, bemutatása idő, halál, szépség, mulandóság és múlhatatlanság több százezer éves természeti játékának. De ez a „megboldogult rák” egy kőbe fagyott bele. Ki tudna – metszetek nélkül – ebbe a kerek kőbe, a valóság „egészébe” pillantani?

A remekművek valami ilyen lehetetlen föladatot oldanak meg. S félek, hogy korunk legtöbb „remeke” nem egyéb egy-egy gyönyörű, de mindenképp egysíkú metszetnél.

 

Jegyzet