Egy lírikus naplójából

Aki ír, ha mégoly szerényen forgatja is tollát, tökéletességre tör. Kivált egy lírikus. Mondatainak, sorainak minden porcikáját fontosnak, perdöntőnek érzi az utolsó pontig-vesszőig. S ugyanakkor érzi, hogy semmi, szinte semmi se múlik a papírra rótt szavakon. Kicsit úgy van az ihlettel, mint a hívő a kegyelemmel. Az ihlet is ingyenes. Mégis úgy kell élni vele, úgy kell munkálkodni rajta, olyan gonddal, olyan odaadással, mintha minden, az utolsó pontig-vesszőig egyedül rajtunk múlna.

 

*

 

Van még egy nagy „evangéliumi titka” az írásnak, hasonló az előbbiekhez. A költő „menet közben” valamiképpen mindig belehal, belebukik abba, amit csinál. „Amíg a mag meg nem hal”… Furcsa módon e nélkül az átmeneti kudarc nélkül – amit írás közben az ember mindig véglegesnek érez – nincs autentikus „alkotás”. A halálnak bele kell épülnie a versbe, hogy a sorok életre kelhessenek. E nélkül a halálos kudarc nélkül a legszebb vers is műfordításnak hat, mintha valaki más élethalálát illusztrálná csupán.

Már csak azért is nehéz sors a mienk. Hiányzik belőle minden biztosíték, minden fogódzkodó, minden előre kiszámítható elem. Sorsunknak mégis ez a kiszolgáltatottság ad szépséget és kölcsönöz kivételes szabadságot is. Hasonlók vagyunk az ég madaraihoz: a teljes égbolt a hazánk, de bárki golyója eltalálhat. Talán igen, talán nem. Tökéletes boldogságra születtünk, és tökéletes boldogtalanságra. A „földiek” szeme olykor ránk tapad, amikor áthúzunk fölöttük, s úgy érzik, sorsukat írjuk a mennyek boltozatára. Pedig esendőbbek vagyunk mindannyiunknál és veszendőbbek.

 

*

 

Sokan a költőt bizonyos értelemben a személyiség kiteljesítésének érzik. Ez súlyos és inkább újabb kori tévedés. Hála Istennek – hogy csak egy ellenérvet mondjak –, a költő legtöbbször, sőt valójában soha nem tudja, honnét is indul és hova is jut el. A tökéletes vers az volna, amiről senki se fedezhetné fel, ki is írta, de aminek olvastakor mindenki magára ismerne.

Még a négy evangéliumban is fölfedezhetjük Márk, Máté, Lukács és János keze nyomát. Emberek írták. De bizonyos passzusok maradéktalanul Istenéi. A nyolc boldogság, a Miatyánk szavai – hogy csak két példát említsek. Költő erre a magaslatra soha el nem érhet. De körözhet körülötte – a tökéletesség nagy vágyának alázatával szívében. S ilyenkor tulajdonképpen nem csinál egyebet, mint példát vesz a legkisebbektől, akik a világ perifériáin dideregnek.

Istenem, add, hogy egyre közelebb kerüljenek azokhoz, akik margóra szorulnak.

Milyen nap is van ma? Úgy élek, hogy olykor összezavarom a múlás pontos menetrendjét. De ez nem könnyítés. Latrokként valamennyien – Simone Weil gyönyörű szavaival – idő és tér keresztjére vagyunk mi verve, emberek. Hogy összezavarom az időt, csupán annyi, hogy olykor elalélok és a szálkák (les échardes) felébresztenek. Ilyenkor irgalmatlan rajzossággal látom a világot, s megpróbálom Feléje fordítani a fejemet.

 

Jegyzet