Gabriel Marcel otthonPárizsi tartózkodásom második napján, egy esős nyári délutánon, pontosan öt órakor csöngettem először az ajtaján. Mint mindig, most is féltem az első találkozás nehézségétől, túl a nyelvi akadályokon, a gesztusok, az emberi szótár kiszámíthatatlan eltérései miatt. Marcel – a francia és a világkatolicizmus nagy gondolkodója – túl van a nyolcvanon. Fürgén mégis ő maga nyitott ajtót, s már az első pillanatban „hangot talált”. Megdicsérte pontosságomat. De zavarom leküzdésében nemcsak ő segített „mesterien”. Segítségemre volt az egész lakás – intimitásával, bájával, s mélységes személyességével. Annak a bizonyos egyéni szótárnak a kibetűzésére, amiről előbb szóltam, elegendő volt a párnázott karosszékre, a nyitott zongorára, a fényképekkel teletűzdelt falitükörre pillantanom. Csak így történhetett, hogy a teánál már gyermekkorom emlékeinél tartottunk. Ezt az első teázást különben sem fogom elfelejteni. Akkorra már hárman voltunk: uzsonnára sógornője szobájába mentünk át, akivel felesége halála óta együtt lakik. A szeretetnek, a szellemnek és a családiasságnak valami idáig általam ismeretlen finomságú szálai fűzik össze ezt a két embert. Mindkettőjük szeme világa bizonytalan, tekintetükben nem az él, amit látnak, hanem amit szívükben hordanak. Jelenlétüknek ez valami sajátosan etruszk színt kölcsönöz, s ezt a hasonlóságot csak növelte, hogy az idős hölgy, akárcsak az etruszk sírok feledhetetlen mosolyú szoboralakjai – betegsége miatt asztalhoz is már csak antik módra, félig fekvő tartásban tud odaülni. A teát és a süteményt zene követte. A zene lett a szobában a negyedik személy. De ők ketten, a két öreg is valahogy megsokszorozódtak; az én nevemben is figyeltek, s ahogyan tudnak valakiért imádkozni és valakiért élni, ők valahogy ilyen fokon, értem is, másokért is, azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom: mindenkiért hallgatták Schubert csodálatos kvintettjét – amit különben forgatás után rögtön nekem is ajándékoztak. Persze beszéltünk filozófiáról és irodalomról is. De ami az első, majd későbbi látogatásaim során valójában megbűvölt: az ennek a ragyogó, ma is eleven szellemnek szinte fényességig erős emberi jósága volt. Ahol lakik, a de Tournon utca ma már ugyancsak zajos vidék. Marcel lakása számomra mégis Párizs csendjét testesíti meg, azét a régi Párizsét, amiről nosztalgikus szeretettel beszélt. Bár ez a csend bizonnyal az ő személyes csendje volt, a bölcsességig megérkezett szív és elme békéje.
(Új Ember, 1970. december 27.) |