Mauriac ravatalánál

Gabriel Marcel meghívására féléves tanulmányutat tettem Európában. Ha most emlékeimben visszalapozgatok – miről is számoljak be elsőnek? –, azt hiszem, nem szorul különösebb magyarázatra választásom.

Ifjúságomban a nagy oroszok után Mauriac volt számomra a következő jelentős fölfedezés a regényírás birodalmában. Mondatai valósággal arcon leheltek. Hogy a modernség semmi egyéb, mint az örök emberinek örökös aktualizálása: tőle tudtam meg. S ő tanított meg még valamire: a nagy író föloldhatatlan magányosságára.

Persze, ezt a magányt azelőtt is ismertem. Rimbaud, Baudelaire magányát. De Mauriacé ezeknél is meglepőbb volt, mondhatnám, a magány egy mélyebb változatával lepett meg. Mauriac ugyanis a büszke különállás helyett az Egyház legősibb értelmében vett közösségi melegét választotta szálláshelyéül. S mégis: írásai épp alázatuk pontosságával, azzal, hogy az igazi kicsinyek hangját tolmácsolták az irgalom irgalmatlan hűségével – hosszú időn keresztül „gyanúsaknak” számítottak.

Halála hozta a másik meglepetést. Most épp fordítva: a fölvonuló tömeget s a hivatalos elismerést találtam elidegenítőnek. Nagyságának különös magányát a katonai pompa, ha lehet, talán még a kezdőévek gyanakvással teli sikereinél is jobban kihangsúlyozta.

Koporsóját az Akadémia lépcsőjére helyezték el. Kétoldalt a kormány és az akadémikusok tribünje; szemben a katonai díszszázad; körös-körül a nép gyűrűje.

A vakító reflektorfényben azonban időnként madarak repültek át, rendetlen árnyékokat hajítva az épület fogalommá vált kupolájára. De ez a „rendbontás” mindennél inkább őt idézte; oly jellemző volt rá, annyira az ő „pillantására” termett. Legstílszerűbben, úgy hiszem, ezek a „véletlenül” idevetődött madarak búcsúztatták.

S támadt még egy „repedés” a zavartalanra tervezett rendezésen. A miniszteri búcsúztató közben egy kiskatona kiájult a feszes oszlop utolsó sorából. Az „incidens” a közel állók figyelmét percekre elvonta a beszédtől. Személy szerint mégis úgy éreztem, s ismét nem véletlenül, hogy épp e hirtelen zavar illett hozzá, a „repedések krónikásához”.

Az ünnepség végén, amikor a tömeg elvonulására került sor, még az eső is megeredt. „Mauriaci eső” – fordultam hátra barátomhoz. Bólintott, elmosolyodott. A kiskatona és a madarak után a felhők is megérkeztek végre. Pontosan úgy, ahogy a mesékben szólal meg a végtanulság: egy nagy író tollát se a gyanakvás, se az ünneplés nem képes kettétörni.

 

(Új Ember, 1970. november 29.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]