Az üzenet

Szántó Piroska mai kiállítása egyszerre három utat is kínál rendkívül érett művészete egyazon, közös fókuszába. Egy absztrakt utat, egy konkrétat, és – harmadikként – a szeszélyesen vezérlő fantáziáét. Mindezt csupán a kiállítás keretéül említem meg, jelezve azt a minőségi erőt, mely lehetővé tette e háromféle törekvés alapvető egységét, mélységes egymásra utaltságát.

Különös és ritka egyensúly uralja ezt a világot, az absztraktban „mutatva föl” a kimondhatót, a konkrétban a kimondhatatlant, s a képzelet pazarló játékában a valóság talpig aranyban didergő mulandóságát.

Megnyitóm szűkös keretén belül természetesen nem vállalkozhatom teljességre. Legszívesebben arról beszélnék hát, ami a kiállítás anyagából – hármas egységéből – leginkább megragadott. A lenyűgöző szépségű kálváriasorozatról.

Egy mai francia gondolkodó azt tanítja, hogy világunkban a konkrét az, ami magjában valóban kimondhatatlan. Például az emberi arc. Mi rejthet számunkra direktebb, sorsdöntőbb és ékesebben szóló, parancsolóbb üzenetet, mint amit az emberi arc – egy-egy ember arca – közöl velünk, anélkül, hogy valaha is ki tudnánk fejezni egyszeri, fogalmi nyelvre lefordíthatatlan „megbízatását”? A fantáziában fölfrissülve és az elvontban megbizonyosodva (mintegy megpihenve) valamiképpen így tér meg Szántó Piroska kutató, kreatív képzelete is újra és újra a konkrét alázatosan egyszeri és mégis kifürkészhetetlen „örökkévalóságába”.

Persze, akad azért itt is kimondható „üzenet”. Személyes művészi és emberi kapcsolódás segített hozzá ahhoz, hogy rövid kommentárt fűzhessek a kálváriák áhítatos, áldozataikkal gyöngéden egybeolvadó kőkeresztek Jézusához. Aki itt függ, ez a Jézus, ez a Jézus már a jobb és talán a bal lator is egyben, úgy, ahogy a szégyenben és a tetanusz kínjában ember és Isten, a leölt bárány és a közönséges bűnöző egyek lettek, barátok, örökre és szétválaszthatatlanul. Mi több: senki ezentúl különbséget nem tehet közöttük. Igazságuk mélységes csöndjében az isteninek és a humánusnak számomra e legfontosabb üzenetét adatott meg e vásznaknak utoljára még kimondaniuk.

Megnyitómon tűnődve – mintegy menet közben – rövid verset írtam a Szent Latorról, ki a középkorban ritka megbecsülésnek örvendett, s alakja a barátság szimbólumaként élt a nép szívében. Befejezésül álljon itt e néhány, a képekhez váratlanul társult verssor, legközelebbi barátomnak, Törőcsik Marinak ajánlva.

 

Akkora már belepték a legyek túl az agónián, túl a tetanuszon, és messze túl szögeken, sebeken se tárgy, se test nyilvánosan között se ácsorgás (behorpadt szentségtartó), se röpülés barát, barátság mindörökre.

 

A kiállítást szeretettel megnyitom.

 

Jegyzet