Isten dicsősége

Jézus bűneinket nem idegen ruhaként vette magára, hanem mint testébe-lelkébe hatoló iszonyú súlyt, amitől vérrel verítékezett, mielőtt a vas öt helyen halálra sebezte volna. Szenvedése nyilvános volt, akár a közönséges bűnözőké. Nyilvánosan élte meg a tökéletes egyedüllétet és kiszolgáltatottságot. Ecce homo: a vérző tárgy, az elhagyatott Isten az emberi történések vészbírósága előtt.

De amennyire közpréda volt halála és agóniája, oly rejtett maradt dicsősége, húsvéti allelujája. Öt sebét továbbra is magán viselte, jelenléte azonban mostantól fogva csupa tartózkodás, rejtezkedő szemérem, hasonlíthatatlanul bensőséges jelenlét. Weöres Sándor gyönyörű gondolata jut eszembe, miszerint a világegyetem telve urakkal, egy szolgája van csak, az Isten.

Ecce Deus az Ecce Homo után. Íme az Isten, megdicsőülésének bensőségében. És ez a bensőségesség nyilván előre vetíti, meghatározza utolsó eljövetelének a „stílusát” is, a kreatúrák és a kreatúrasors öt sebét magán viselő Isten végső egymásra találását. „A sírás ünnepélye” – írtam egyszer, e végső találkozás „intimitására” utalva.

Hogy mi a húsvét, azt itt a földön, a szenteket kivéve, egyedül az önmagára ébredt meghasonlottság, egyedül a bűnbánó és Isten békéjére szomjas szív sejtheti meg. „Az embernek meleg csend kell, és hideg tumultust adnak neki” – írta Simone Weil. Nos, pontosan ez a „meleg csend”: Isten dicsőségének, föltámadásának, eljövetelének és minden egyes látogatásának elvéthetetlen ismertető jegye. Pontos ellentéte annak a „hideg tumultusnak”, amit az ember oly gyakran kap, s amit maga is oly esztelen módon hajszol.

Hogy ki részesül a húsvét „meleg csendjéből”, személy szerint lehetetlen megnevezni. Egy bizonyos: senki sincs kizárva belőle. De sokszor – s talán legtöbbször – épp azok nyerik el, akik látszatra a legelhagyatottabbak, a legkevésbé érdemesek rá. Ez a „melegítő csend” nem ismer konvenciókat, irgalmával áthág minden, mégoly véglegesnek tűnő határt. Ő a végső virradat előszele. Ott fújdogál, ahol akar. Az ember csak megtapasztalhatja érintését, de útjait ki nem fürkészheti. A végtelen Isten és a véges ember drámájában ez a kifürkészhetetlenség Isten szeretetének örök előjoga. Megértenünk lehetetlen, de bármelyikünk megbizonyosodhat róla, s ez a bizonyosság nemcsak a világ szeszélyeit és esetlegességeit, de bensőséges erejével még törvényeinek bizonyosságát is véghetetlenül fölülmúlja.

 

Jegyzet