A bűn állapota és az ítélkezés szelleme

Nem kell ahhoz éles szem, hogy fölismerjük az ítélkezők „alaptörvényét”. Gyengéiket (esetleg bűneiket) szentesítve hibának egyedül a mások sajátos gyengéit róják fel. Így van ez még a népek életében is. Egy szorgos északi fajta számára nincs megvetendőbb, mint bizonyos déli népek „lazasága”.

Ez a szemlélet, természetesen, távol áll a kereszténységtől. De talán még kirívóbb az egyéni esetekben.

Saját bűnös állapotának megtagadása semmiféle jogot nem adhat soha senkinek az ítélkezésre. Amennyiben ez történne, a „megtért” bűnös tapodtat se haladt előre. Hiszen épp a tökéletes alázatban rejlik a kereszténység valóban isteni, valóban emberfeletti újdonsága.

Anarchia volna ez? Ne féljünk a szótól, ha egyszer Isten rendelésével kapcsolatban ejtjük ki. S ebben az isteni perspektívában betű szerint, egyszerre és valóban és egyedül igaz, hogy a bűnnél csupán az ítélkezés szelleme állt távolabb Jézustól. Pontosabban: a bűnösökért jött az Emberfia a világra. Az ítélkezőktől kapta keresztjét.

Ismerte az embert. A bűnöst is, a farizeust is, az ítélkezőt is. Gondoljunk a farizeusok csapdáira, Péter hősködésére, a tanítványok vetélkedésére, s ugyanakkor a bűnös asszony, vagy a megfeszített lator esetére. Jézus „megoldása” mindig félreérthetetlenül világos és egyszerű. Se bánat, se megértés nincs, nem lehetséges az alázat isteni, atyai kegyelme nélkül. Minden egyéb üres színjáték, emberi komédia, a végítélet blaszfémiája.

De vajon képesek vagyunk erre az „egyszerű és egyetlen” útra? Emberi erővel semmi esetre. Mert a bűnnél semmivel se nehezebb kiirtani az ítélkezés szellemét. Semmivel se nehezebb, mivel a kettő egy és ugyanaz.

Bizony, nincs könnyebb és nincs nehezebb, mint kereszténynek lenni.

 

Jegyzet