Ünnepi levél helyett

Legszívesebben egy nemrég kapott könyvről számolnék be. A könyv nem szépirodalmi mű. A Presses Universitaires de France kiadásában jelent meg, a Pszichológiai Könyvtár sorozatában. Szerzője egy magát Renée-nek nevező fiatal lány, aki tapasztalatának mázsás súlya alatt elvéthetetlen autentikussággal és pontossággal számol be skizofréniás pokoljárásáról. Szövege oly tiszta és valódi – ahogyan ma már talán csak az őrültek, vagy az őrületből szabadultak fogalmaznak. (Analitikusának utószava és elemzése például már sokkalta több kételyt hagyott bennem, stiláris „párafoltjairól” nem is beszélve.)

Renée talajvesztése ötéves korában kezdődött, de még csak pillanatokra következett be utcán, iskolában, társaságban, tehát legelőször és alapvetően szociális, ember-közti vonatkozásban. „Én”-je később őrlődik fel, s változik át személytelen szorongássá. Ez különben utolsó fázisa is betegségének. Maga a „kifejlet”. Renée ekkorra eljut az „örök kivilágítottság” birodalmába, ahol minden értelemben, minden kapcsolat nélkül van jelen mindig minden, mintegy örök éber mezítelenségében, minden pórusában kivilágítva és minden porcikájában elhagyatva; tökéletesen elhagyatva és tökéletesen elfelejtve.

Érdekes és érdemes lenne itt az „emberi jelenlét” problematikájára is kitérni, mely napjainkban – nem véletlenül – minden valamirevaló színpadi mű burkolt vagy nyílt kérdése lett. De erről inkább máskor. Most folytassuk csak a kis Renée-vel, s átugorva pokolbéli korszakát, hadd adjam mindjárt hírül, hogy végül is „kiszabadult” brutálisan egzisztáló és alapvetően realitás nélküli „világhiányából”, s fokról fokra visszatért közénk.

Első kontaktusa, hogy gyógyszereket ad más betegeknek, s „ráébred”, hogy gyógyított. Hogy közte és a többiek közt lehetséges a kapcsolat. Közeledése világunkhoz, a másik felé: tétova boldogságában pontos mása annak, amikor egy gyerek járni tanul.

És Renée azóta minden bizonnyal megérkezett közénk. Talán már arra is ráébredt, hogy a „mi világunk” se elíziumi mező, hogy a „másik” se rejteget kifogyhatatlan kapcsolódást és boldogságot. És mégis neki szeretnék hinni. Ártatlanul megszenvedett tanúságtevésében, mely – a nálánál sokkalta kétesebb tapasztalataim szerint is – igen fontos fátylat lebbent le a világ természetéről.

Egészen röviden: más a dolgok egzisztálása és megint más a realitása. A realitás valamiféle megfoghatatlan töltete annak, ami van, vagy esetleg csak van. A realitás ilyen értelemben, hasonlóan a szépséghez, a lét külön ajándéka, mit el is veszthetünk, el is kótyavetyélhetünk, de nyilván megsokszorozni is módunkban áll.

„A másik: a pokol” – írta Sartre. A „másik: minden” – ujjong a kis Renée. Mindketten igazat mondtak.

 

Jegyzet