Valóban étel

A mise megújításának alapja a szó és a cselekedet, pontosabban az ige és az áldozati cselekmény eredeti megkülönböztetésének helyreállítása. Mikor „újításról” beszélünk a mai egyházban, egyszerűen az eredethez, az evangéliumi forráshoz térünk vissza. Azoknak, akik a „régit” féltik az „újjal” szemben, előbb-utóbb föl kell majd ismerniök, hogy a „régit” nem az újjal, hanem a legrégibbel, a legősibbel, az Evangéliummal szemben „oltalmazzák”.

Egyszerűen miről van szó? A századok során a szentmise keretében az imádság és az áldozati cselekedet nagyon is érthető módon formailag a kelleténél inkább egybemosódott, s a Szentostya inkább lett imádatunk tárgya, mint kenyerünk és táplálékunk. Pedig Krisztus annak szánta: eledelül. Akként nyújtotta is tanítványai kezébe, valódi kenyérként, ahogy ő maga is valóban testet öltött.

Ezt a gesztusát – amivel keresztáldozatát örökre egybefonta a búcsúlakomával, semmiképp se szabad ellégiesítenünk, elanyagtalanítanunk. Ahogy a kereszten hús-vér teste szenvedett és vérzett el, az utolsó vacsora is igazi vacsora volt, igazi búcsúzkodó és valódi ígéret, valódi éhséggel és valódi kenyérrel. Nincs miért elhomályosítanunk nagyon is emberi és nagyon is isteni szándékát. Ahogy a Szentostya Isten teste, éppúgy valódi kenyér is, hiszen épp ezáltal kívánt „mindennapi kenyerünk” lenni.

Imádságul a Miatyánk-ot hagyta ránk; tanításért az Evangéliumhoz fordulunk. A szentmise magja azonban: történés, cselekedet és táplálék. Bár ugyanaz az isteni szeretet a forrása, mégse imádság, ha mindjárt imádva részesülünk is benne, s nem ige, ha vele a megtestesült Igét vesszük is magunkhoz.

Kiegészítésül – mint már annyiszor – szívesen idézném Simone Weil néhány idevágó gondolatát. Szerinte a keresztény gondolatvilág meglehetősen túlhangsúlyozza Isten személyes aspektusát, az evangéliumi istenkép személytelenebb képeivel szemben. Vannak dolgok, amiket a személytelen aspektussal inkább megérthetünk Isten evilági jelentéséből. Így például, amikor Jézus az Atya tökéletességéről és az ember tökéletesedéséről szól, hasonlatképpen a nap és az eső személytelenül, megkülönböztetés nélkül ránk hulló áldásáról beszél. Nem lehetetlen, hogy korunk ateizmusában szerepet játszott ennek az isteni „személytelen elemnek” szinte tökéletes mellőzése…

Idetartozik különben az a tény is, hogy Isten kenyér formájában kívánt velünk maradni. A dolgok természetes alázata ugyanis leghívebben tükrözi – formailag legalábbis – Isten természetfeletti alázatát, ahová nekünk embereknek is el kell jutnunk.

Isten csak mindennapi kenyérként lehet egészen a miénk. Mivel „amikor közönséges kenyeret eszünk”, akkor se eszünk csak kenyeret… Természetes átváltozás és áldozat már mindennapi kenyerünk „csodája” is.