300 esztendeje

hogy Rembrandt halott. A nagy évfordulónak azonban nincs mit fölfrissítenie: Rembrandt töretlenül érvényes, pótolhatatlanul és hiánytalanul az ma is. Jelen van. És nemcsak a múzeumok falán, de szemünkben, látásunkban, szellemünkben. Kultúránk foghatatlan, de annál valóságosabb birodalmának megvan a maga „rembrandti pontja”, fölségterülete. Művészete nemcsak a festészet, de az európai humanizmus és az evangéliumi kereszténység számára is örökérvényű megfogalmazásokkal szolgált, s ilyen értelemben irodalmi, anélkül azonban, hogy ecsetje pillanatra is áthágta volna az „abszolút festészet” határait.

Vásznon az érettségről, az alázatról, a megértésről és a megbocsátásról, esendőségünk „végső megdicsőítéséről” azóta se vallottak hívebben. A modern értelemben vett európai egyéniség az ő képein jelenik meg először, de még nem a lázadás, hanem a születés utánozhatatlan és visszahozhatatlan összetettségével, erejével, gyengédségével, valamiféle hiperalkonyat mindentudó békéjével (mint ahogy Platón vagy Homérosz nemcsak frissebb, de érettebb is, összetettebb is a kései görög kultúra bármelyik alakjánál).

Mindenesetre: Rembrandt evangéliummagyarázatai ma is a legaktuálisabbak és a legérvényesebbek. A „megélt igazságról” éppoly autentikus a tanítása, mint a „vereség Istenéről” vagy az „ítélkezés” jogtalanságáról. Sárgásbarna hamuszíneivel „bizonyította” a testünkbe oltott halhatatlanságot, s a mezítelen felebarátban a ránk várakozó Istenséget. Az a bizonyos „rembrandti elem”, legalábbis a számunkra igazában a legkevésbé rembrandti már: színtiszta evangélium. De ezt a színaranyat kétségtelenül ő vonta ki először és örök eledelül a modern idők számára.