Október

a rózsafüzér hónapja. Melyek is hát a recitatív-imádság legszembeszökőbb jegyei? A rózsafüzért akkor is, ha egyedül, akkor is, ha közösen mondjuk, imádságunkban mindenképp az együtt imádkozás dominál, az imádság hullámverése, szinte „elemi ténye”, aminek az egyes ember imája egy-egy hulláma csupán. Azt, hogy „imádkozó egyház”, formailag legalábbis, semmi se fejezi ki inkább.

A másik uralkodóan szép jegye, tulajdonképpeni szépsége a rózsafüzérnek, hogy benne az imádkozó ember Isten iránti alázata és teremtményi engedelmessége tükröződik. Annak elfogadása, hogy az idő monotóniájában élünk, és annak megvallása, hogy téren és időn át nem lázadással, hanem éppenséggel teremtményi mivoltunk engedelmes teljesítésével juthatunk túl, találhatunk ismét kapcsolatot az időtlennel, a téren és időn túli örökkévalósággal.

Engedelmességet és alázatot tükröző szépségében és közösségi erejében egyként a természet nagy, elemi lüktetésű képei szolgáltatják az olvasómondás leghívebb földi illusztrációit. Így: a csillagos égbolt fáradhatatlan körforgása, vagy a tenger „egyhangú” hullámverése. Egyikük se unalmas, egyikük se monoton, mert bennük – költők és misztikusok tanúsága szerint – az anyag alázatos engedelmessége nyilatkozik meg, s alakul át hasonlíthatatlan szépséggé.

A különböző imádságok közt a szentolvasó ezért pótolhatatlan. Igaz, más a szerepe, mint a szentmisébe foglalt közös, vagy mint a „rejtekben mondott” személyes imáké. De pótolhatatlan, s éppen nem bizonyos hívekre szabott, hanem legmélyebb természete szerint közös, vagyis mindenkié. Ritmusában, lüktetésében egyszerre van jelen a születés és az elmúlás, tartalmában pedig az az örök reménység, földöntúli realitás, mi földi próbánk és rendeltetésünk után vár ránk. A megtestesülés imája, s nemcsak Jézus megtestesüléséé, hanem a térbe és időbe teremtett egyetemes emberiségé, s ugyanakkor annak a reménységnek a megvallása, hogy a történelem végére mindannyian megtérhetünk Atyánk házába.