Gdańsk, 1969. szeptember 1.

Harminc esztendeje, hogy a német hadsereg elindította a második világháborút. Itt kezdődött, ebben a városban, harminc esztendővel ezelőtt.

A földig rombolt, s korhűen újjáépített ódon téren fölsorakozik a díszszázad: repülők, gyalogosok, tengerészek. Délután hat óra. Az égbolt felhős; az ablakokban itt-ott már lámpák égnek.

A tér keskeny és hosszú. A katonaság feszes oszlopát hatalmasra nagyított fényképek tagolják, s fák árnyéka-lombja csipkézi körül; a tömeg, s a feketedő kis paloták finom kontúrjai. A fényképeken a háború gyalázata: falnak állított emberek, koncentrációs táborbeli jelenetek.

Az ünnepség szomorú harangjátékkal indul. A rákövetkező szónoklatok alatt fokozatosan beesteledik, s a kigyulladó fáklyák és kandeláberek szinte vérzenek a sötétben. Ekkor tízesével fölolvassák az egykori helyőrség halottainak nevét. A szólítottak helyett a katonaság válaszol: „Eltemettük őket lengyel földben.” Dobszó. S ez így ismétlődik vagy tízszer egymás után. Lengyelország hívja halottait; megrázó erővel hívja őket.

Aztán három katona háromszoros „árva sortüze”, miközben a keskeny téren egyetlen óriásreflektor fénye köröz, csapkod, vergődik a fák lombjain, koronáján, a házak homlokzatán, a mozdulatlanul síró tömeg feje fölött.

Végezetül a „sortűzre” a téren kívülről – három hullámban – finoman vonuló rakéták felelnek. Soha ennél valódibb katonai gyászpompát nem láttam.

 

Jegyzet