Viszonyunk a farizeushoz

A címhez kiegészítésként rögtön hozzátehetném: a másokban és a saját magunkban lakó farizeushoz.

De mielőtt egyenes választ adhatnánk, jó volna legalább körvonalazni (ha nem is meghatározni), ki is hát a farizeus? És mik is a jellemzői?

A farizeus a jó látszatát akaratlanul és árulkodó módon előnyben részesíti a valóságos jóval szemben. „Védelmezi az igazságot”, de mivel ebben az ítélkezés vezeti és nem a szeretet szelleme, működését mindenkor békétlenség kíséri.

A farizeus bizonyos értelemben mindenütt elszigetelt. Hiányzik belőle a nyitottság, s ezért képtelen a barátságra. Környezetének csak terhét érzi, s áldozatnak vél minden kapcsolatot. Olyan zsarnok, aki tehernek tünteti föl azt, hogy másokat elnyom.

Mikor a tekintélytiszteletről beszél, lényegében a mindannyiunkban ott lappangó zsarnoki rosszra sandít. Barátok helyett így keres szövetségeseket. A „rend” a szeretet és a barátság szerepét pótolja nála. Rend címén kívánja magához fűzni környezetét, miután öntudatlanul nagyon is érzi, hogy valódi nyitottság, valódi belső egyenlőség, valódi barátság híján aligha számíthat emberi melegségre, emberi „környezetre”.

A farizeus nem ismeri a bűntudatot. Ha „gyengeségéről” beszél, ez kizárólag formális. Valójában mások megítélése, bírálata igazi lételeme.

Innét, hogy a farizeus szükségszerűen indiszkrét lélek. Nem válogatós abban, honnét is szerzi információit. Ha kell, kihallgatja mások legtitkosabb beszélgetését, beleolvas mások levelébe, és – a farizeizmus csodája! – erényt kovácsol vétkéből, sőt „megtudva” ezt vagy azt, „nemes fölháborodással” jogot formál az ítélkezésre.

A farizeus legsúlyosabb vétkét is valamiféle erény nevében, látszatában követi el. És ez a farizeus legfőbb, ha ugyan nem egyetlen vétke. De ez épp elég. Mert ez az a bűn, ami a legsúlyosabb vétkek közül a legkeményebb, a legmegközelíthetetlenebb.

Innét, hogy az Evangéliumban nem a paráznák, s még csak nem is a latrok számítanak a „legnehezebb eseteknek”. A „megoldhatatlan eset” a farizeus. Az, aki képtelen szembesülni képmutatásával, s ezen belül szíve zsarnoki, ítélkező és indiszkrét világával. Igen, minden bűnös közül a farizeus az egyetlen, ki „lényege szerint” képtelen az önmagával való szembenézésre.

Ő az egyetlen, akiért semmit sem tehetünk, egyedül imádkozhatunk érte, nyitva hagyva számára a szeretet és barátság mindenkor és mindenkire tárva-nyitva álló isteni kapuit.