Vallomás és dokumentum

Szaporodnak a dokumentumjátékok, dokumentumregények és főként a dokumentumfilmek. A hírek és híradók mintájára a művészetben is egyre inkább tért hódít „a puszta információk” módszere, mint a valóság leghitelesebb megragadása. De vajon tetten lehet-e érni „helyszíni szemléken” az emberi valóságot?

Az európai irodalomról Babits Mihály írta meg, hogy lényege szerint gyónás, vagyis vallomásirodalom. A dokumentum műfaja látszatra ennek a vallomásnak a folytatása, kiszélesítése.

Valójában szöges ellentéte, vagy legalábbis könnyen azzá válhat. A vallomásban: magam vagyok a bíró és vádlott, az, aki vall, és az, akiről vallomást teszek. Vagyis: a vallomás mindenkor súlyos erkölcsi küzdelem gyümölcse. A dokumentum azonban nem így készül. S épp mert hiányoznak belőle a vallomás személyes gyötrelmei: könnyen válhat motorjává a puszta kíváncsiság, az ingyenes behatolás vadászszenvedélye. Márpedig „zsákmánya” így nem lesz – nem is lehet – több, mint látszat, vagy legfeljebb néhány „puszta tény”, amiről Rilke megmondotta már: „Rettenetes, hogy a tényektől sose tudhatjuk meg a valóságot.”

A művészet épp a tényekkel folytatott küzdelem a valóságért, s e küzdelem egyedül hiteles színtere: maga az alkotó kell hogy legyen. Különben menthetetlenül kettéválik: megfigyelő és megfigyelt, az, aki tetten ér, és az, akit tetten érnek, az, aki elítél, és az, akit elítélnek. Különben: van bűnös, akit a filmvásznon magam előtt látok, személy szerint, és anélkül hogy bűnén kívül valamit is tudnék róla, és van az „alkotó”, akit nem látok és akinek semmiféle bűnéről nincs tudomásom. Márpedig a művészetben ez kevés. Az európai „vallomásművészetnek” épp ez adta megrendítő és megtisztító erkölcsi erejét, hogy a két szerepből egyetlen szerepet csinált. Ha úgy tetszik: „dokumentálta”, és „leleplezte”, és „megmutatta”, hogy bűnös és bíró igazában ugyanaz az ember.

A művészet e „túlzása” nélkül a „dokumentum” nemhogy segítene megragadni a tények mögött működő emberi tragikumot, valóságot, hanem épp ellenkezőleg, csak kiszélesíti a tények hétköznapi uralmát, legtöbbször ijesztően egyoldalú szereposztását, s ezzel még a hétköznapok világánál is messzebbre visz attól a bizonyos „katarzistól”, amire annyira szomjúhozunk, s ami nem egyéb, mint minden ember egységének boldog-boldogtalan megélése a valóság egyedül üdvözítő intimitásában.