Egy lírikus naplójából

Úgy harminchárom év körül helyezkedik el a művészsors perdöntő cezúrája. Más, ami addig történt, más, ami ezután történik vagy történhet. Körülbelül harmincháromig tart a fiúsors, a fiúi lehetőség – utána már az „atya ideje” következik.

Az igazi fiúk valamiképp nem is lépik túl a számukra rendelt időt. Mozart meghal, Petőfi elvérzik a csatatéren, Hölderlin megőrül, József Attila eldobja életét, Puskin párbajpisztoly elé áll. S ez nem véletlen: ha eltérő „fekvésben” is, sorsuk, művük, szellemük az örök fiú sorsának vállalása, megtestesítése volt. Jellemző: a meredek fölfutás, a lázadással és vakmeréssel rokon áldozat, mely – bízom benne, hogy senki se ért félre – a maga szintjén rokona a jézusi vagy legalábbis a prométheuszi sorsnak. Akinek az emberlét e fiúi aspektusa jut osztályrészül, annak tragikus sűrítettségben kell a teljességet fölmutatnia, különben lemarad tragédiájáról és üdvösségéről, lázadásáról és áldozatáról: ami számára egy és ugyanaz.

 

*

 

Másképpen, aki művészetével az atyai sors megtestesítésére született. Az atya sorsa sose látványos. „Rejtekben él”. Az érettségért még a zsenialitás látszatáról is le kell mondania.

Mégis: ez az érettség minden. A fiú lángesze is – végül is – e felé a végső, teremtő „nyugalom” felé „közvetítő”; ide mutat. Ebből jött és ide tér vissza.

Játékosan: ha Petőfi a fiú, Arany az atya. És hasonlóképpen: Hölderlin és Goethe, vagy Mozart és Bach…

 

*

 

Van azonban – az ezernyi keverékváltozat között – egy harmadik „alapsors” is, az atya–fiú sors szintézise, ha úgy tetszik. Kapásból az öreg Vörösmartyra, vagy akár Bartókra gondolok; kései, az érettség szívéből föltörő „forradalmukra”. Vagy idézhetném Saint-John Perse-t, kiről találóan jegyzi meg Vas István, hogy fiatal korában elhatárolta magát az avantgárdtól, s öregségében benne tiszteljük annak legmagasabb rendű reprezentánsát. Ezekben a sorsokban (szintézisekben) mindig van valami időtlen, idő utáni, valami a végítélet előlegezettségéből, az emberi történet végső föloldásából, ünnepélyességéből.

Mindhárom sors közös jellemzője viszont: hogy valamiképp az istenség „történetének” művészi megtestesüléseként hatnak. Valamiképp eleven szimbólumai az Istenség tökéletes szeretetben „lezajló” öröklétű életének.

 

(Új Ember, 1969. április 27.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]