Szenes Zsuzsáról

Minden jó és igaz művésznek megvan a maga stratégiája. Szenes Zsuzsáé: az intim hódítás. Képre és tárgyra, mindenre igényt tart, ami emberi, egységes szövetként kezelve a világot, próbálva visszaállítani benne az elveszett összefüggést, paradicsomi kontinuitást, hogy kép és tárgy, eszköz vagy jelentés ismét egy és ugyanaz lehessen. De mint kitűnő művészt adott pillanatban semmi se befolyásolja, még saját programja se. Az intimben se tagadja le hát, ha a mikrokozmosz fagyához ér, s a finoman rajzoló tű beletörik tárgya keménységébe.

Személy szerint, a barátság kegyelméből hosszú esztendők óta élek együtt Szenes Zsuzsa egyik művészi textíliájának mintavilágával. Udvari szobám ablakát takarta, jótékonyan kizárva a pesti bérház sivár kíváncsiságát. Égbolt, víz, lombsátor volt számomra ez a függöny, s az ma is, mihez éppúgy fűz a figyelmetlen odaadás, mint a reggel első világosságának kijáró hirtelen rácsodálkozások; kifogyhatatlan, csendes és erős a kapcsolatunk, úgy bizalmas, úgy elengedett és megszokott, ahogy csak egy tárggyal, oly gazdag, ahogy csak az időben változó természettel, és oly humánus, ahogy csak emberi műalkotással lehetséges.

Most, hogy betegágyból kelve e sorokat írom, szemem most is ott keresgél a kék, sárga, fehér minták között – s e kiállítás alkalmából mondhatnék-e vajon ennél igazabb hálát a művésznek azért, amit magába rejt e szinte minden órámba beleszövődő jelenlétért kijáró köszönet. Aligha. A többit legjobb, ha magukra a művekre bízzuk.

 

Jegyzet