A katolikus filmkritikáról

Létezik egyáltalán? Nyilvánvalóan igen. Méghozzá kétféle, ahogy azt a Wort und Wahrheit cikkírója – a német nyelvterületi viszonyokra alkalmazva – elvi síkon is igen találóan kifejti.

Az egyik út: a tiltások, kifogások, fönntartások hangsúlyozása. Idevezet az a fajta kritika, melynek fő gondja, hogy erkölcsi szempontból ajánlatosnak tart-e egy filmet, vagy óv annak megtekintésétől. Ez az út szükségszerűen elégtelen és terméketlen, s bár nevelési ösztön sugallja, épp a nézők nevelésére a legalkalmatlanabb. Kiskorúságban tartaná őket, s épp azzal, hogy a kritikus egyedül a maga számára tartja fenn a kényes, vagy akár botrányos problémákkal való szembesülést, vagyis annak a készségnek a kifejlesztését, mely önállóan képes megítélni azt, amit a filmvásznon lát. Az ilyenfajta kritikai szemlélet két okból is téves. Először, mert kétféle nézőt föltételez: olyat, aki alkalmas a felnőttségre (ilyen például maga a kritikus, akinek már hivatalból is mindent meg kell néznie), s olyat, aki nem alkalmas a felnőtté válásra – tehát eleve el kell tanácsolni bizonyos filmek látogatásától. De téves ez a kritikai út azért is – s ez talán még fontosabb –, mert egyszerűen keresztülvihetetlen.

Gyakorlatban ugyanis egyedül a korhatár megszabásának van értelme és lehetősége. Olyanfajta kategorizálása azonban a nézőknek, mely érettekre és éretlenekre kívánja fölosztani őket, sértő is, realizálhatatlan is egyszerre.

Mi volna hát, s a valóságban melyik út bizonyul járhatónak a katolikus filmkritika számára? A nehéz út. Az, amelyik elmélyült elemzését adja akár a legkényesebb filmeknek is, s egyedül abban bízik, hogy olvasóit is hasonló érettségre, felnőttségre neveli. Az a fajta kritika, mely a szempontok sokrétűségével, gazdagságával és igazságával tűnik ki – számolva azzal, hogy olvasóit úgyse tudja semmiféle kritikus megóvni se a moziban, se a világban a kísértések és botrányok elemi erejű megrázkódtatásaitól. Ezt föltételezni, erre nevelni, erre számítani: ha valami, épp ez lenne éretlen katolikus magatartás, s vezetne könnyen minden – ha mégoly gondos és körültekintő – nevelés csődjéhez.

Mert más a kritikus és más a cenzor. A tiltás alkalmazható egy bizonyos életkorig, ahogy egy gyereket se lökünk ki idő előtt az élet tömkelegébe. Viszont: hasonló bűn volna egy bizonyos kor elérése után megakadályoznunk őt abban, hogy kilépjen az életbe. Egyszerűen azért, mert úgyis kilép. Lépjen ki hát minél érettebben és minél önállóbban, minél készségesebben az igazság szeretetére és kutatására. A katolikus filmkritikus se tehet hát egyebet – de itt épp ez a kevés jelenti a legtöbbet –, mint hogy saját kivívott érettségét kínálja föl útitársul azoknak, akik, akárcsak ő, az élet és halál isteni rendje szerint kivétel nélkül teljes életre, teljes halálra, teljes érettségre vannak maguk is meghívatva.

 

Jegyzet