Sic itur ad astra

Vagyis: így juthatunk a csillagokba!… – tanultuk valaha az iskolában. Ami magyarán azt jelentette: egyedül az erények kitartó gyakorlása növeszti emberré az embert, emeli föl – latin szólásról lévén szó – az „istenek” magasába.

Napjainkban, amikor a Holdat már-már a kezünkkel tapinthatjuk, s teraszokat rakunk le a világűr partjaira – szinte szemünk láttára ölt testet a régi mondás, nemzedékek és nemzedékek szívós munkájának és erényeinek gyümölcseként. Az ember eljut a csillagokra…

A nagy kaland fejezetei filmszerű gyorsasággal követik egymást. Tegnap az Apollo–8 ívelése, s ma már a Szojuz–4 és Szojuz–5 első biztonságos pallórakása, cölöpverése a „semmi” hullámverése felett. Kolumbuszi fordulat, mit ízlése és alkata szerint kommentálhat bárki, lelkesültségében akár Ikaruszt, akár Galileit, akár Kolumbusz Kristófot vagy a Genezist idézve. Mi most szükségszerűen a sok-sok aspektus közül legfőképp egyet szeretnénk hirtelenében kiragadni. Mit jelenthet a hívő számára e „kozmikus lépés” – elrugaszkodásunk a csillagok felé?

Megrendülést. S azt hiszem, hogy a legjobb, legtermékenyítőbb megrendülést, amit külső esemény a lélekből kiválthat. Első látásra legmegkapóbban talán a Teilhard de Chardin által megfogalmazott világképünkbe illeszthetjük bele az új eseményt, de ki tudja, hol is lesz számunkra legvalódibb helye? Az események, a külső események ranglétráján e „kozmikus lépés” az emberiség történetének kétségkívül legfőbb szintjén helyezkedik el. S mint ilyen, bizonyára termékenyítően hat majd magára a vallásos gondolkodásunkra is, mégse várhatunk tőle döntő szavakat ezen a szinten – a lélek rejtekében –, vagyis a vallásos élmény egyedül autentikus helyén. Példaképp idézhetnénk a művészetet. Az új kolumbuszi esemény csodálatos ihlettel ajándékozhat meg bárki művészt, de csak azt, aki művész volt annak előtte is. Megrendült kitárulkozásunkban se lehet hát reményeink színtereit összekevernünk.

A másik, amit hangsúlyozni szeretnék: hogy érdemes volna a közös ámulatban kinek-kinek megtalálnia a maga legsajátabb, ha mégoly jelentéktelen reflexióit. Hogy engem például legsajátabb módon mi érintett meg? Némi kitérővel kezdeném.

Minden szépségük, minden hasznuk mellett némi idegenkedést keltettek bennem a gépek és a műanyagok. Mintha egy emberen kívüli, nem antropomorf világ jegyeit ültetgették volna el Földünkön. S most hirtelen épp az ember behatolását segítik az ismeretlenbe! Az emberrel együtt aggódásunk kíséri a fölszálló gépet is, s ezzel antropomorf, törékeny, emberszabású tárgy lett az is, mit eddig talán idegen szörnyként csodáltunk. Számomra ez volt a legmeglepőbb fordulat. Hogy amennyire teret nyitottunk az ismeretlenbe – hirtelen hozzánk szelídült Földünk valamennyi tárgya.