Váratlan folytatás

Nemrég jelent meg egy könyv Párizsban Jean Cocteau, az ember és tükrei címmel. Fő érdekessége, hogy életre kelti Cocteau egyik leghíresebb könyvének, a Vásott kölykök-nek (Enfants terribles) egykori élő modelljeit, s megírja különös sorsukat, mi a regény gyerekszobája után valóságos életükben várt rájuk.

Szobájuk, ez a híres és hírhedt gyerekszoba, valóban létezett – írja a Paris Match. Cocteau hű képét adta még a szoba alaprajzának is; ahogy az ablakon is valóságos volt a felirat, mit a két hős (az életben: Jean és Jeanne Bourgoint) írt rá: „Az öngyilkosság halálos vétek”.

Jeanne mégis elkövette ezt a bűnt. Ahogy a regényben is. Férjhez ment, csalódott, elvált. Manöken lett belőle Madeleine Vionnet szalonjában, olyan korban, amikor ez még „illetlenségnek” számított. S épp karácsony este altatóval megmérgezte magát.

Fiútestvére, Jean, írt és rajzolt. Cocteau szerint: Radiguet óta a legtehetségesebb fiatal író volt, akivel találkozott.

Az irodalom mégsem őrzi nevét. Egy korszak talán legsajátosabb művét ihlette, de ő maga nem írta meg életművét.

Húga halála után Jean elhagyta Párizst és Egyiptomba költözött.

A háború alatt különös fiatalember volt látható Jean Hugo fourques-i házában. A fiú fogatlan, arca gyűrött. A szépség maradék nyoma úgy hat át rajta, mint holmi kihívás.

Jean Bourgoint a különös fiatalember, pillanatnyilag Jean Hugo titkára. De a „vásott kölyök” számára csak átmenet volt e foglalatosság, miközben egy másik sorsra, saját sorsára várakozott.

1966, Mokolo; lepratábor Észak-Kamerunban. Egy trappista szerzetes gyógylábbeliket készít a leprától megnyomorodott szerencsétlenek számára. Közben alig eszik valamit. Étele javát a környék éhező gyerekeinek adja. Pedig őt magát is halálos kór betegíti, mégse panaszkodik egyetlen szóval se. Ki ez a szent?

Jean Bourgoint 1946-ban, édesanyja halála után lépett a trappisták közé. Ahogyan barátnőjének, Jeanette Kandaouroffnak mondotta: „Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy egyik lábammal a világban álljak, a másikkal Isten országában”.

Még előzőleg Jacques Maritain és egy lengyel domonkos rendi szerzetes igazgatták lépteit e felé az „ország” felé. De ő a szigorú szerzetet is könnyűnek találta 1965-ben így került Afrikába.

„Oda, ahol segíthetünk a »másik«-on.”

1967-ben megoperálták, de már későn. Március 11-én, hatvanéves korában, hosszas szenvedés után meghal.

Kínjai nem akadályozhatták meg abban, hogy utoljára még hosszú levelet ne írjon szülőhazájába. Hogy panaszkodjék benne? Igen, hogy fölpanaszolja a mokolói gyerekek elhagyatottságát.

Kérése teljesül. Összegyűjtik örökségét s eladják azokat a rajzokat és kéziratokat, miket még Cocteau-tól kapott. Az így nyert 400 000 frankot eljuttatják a szerencsétlen gyerekek segélyezésére.

Idáig a Paris Match recenzense. S a történethez valóban nincs mit hozzátenni, azon a többleten kívül, amit a valóság – s a valóságban itt egy pillanatra szinte láthatóvá vált a kegyelem – szinte tetten érhető módon Cocteau regényéhez „hozzátett”.

 

Jegyzet