1969

Váratlan folytatás

Nemrég jelent meg egy könyv Párizsban Jean Cocteau, az ember és tükrei címmel. Fő érdekessége, hogy életre kelti Cocteau egyik leghíresebb könyvének, a Vásott kölykök-nek (Enfants terribles) egykori élő modelljeit, s megírja különös sorsukat, mi a regény gyerekszobája után valóságos életükben várt rájuk.

Szobájuk, ez a híres és hírhedt gyerekszoba, valóban létezett – írja a Paris Match. Cocteau hű képét adta még a szoba alaprajzának is; ahogy az ablakon is valóságos volt a felirat, mit a két hős (az életben: Jean és Jeanne Bourgoint) írt rá: „Az öngyilkosság halálos vétek”.

Jeanne mégis elkövette ezt a bűnt. Ahogy a regényben is. Férjhez ment, csalódott, elvált. Manöken lett belőle Madeleine Vionnet szalonjában, olyan korban, amikor ez még „illetlenségnek” számított. S épp karácsony este altatóval megmérgezte magát.

Fiútestvére, Jean, írt és rajzolt. Cocteau szerint: Radiguet óta a legtehetségesebb fiatal író volt, akivel találkozott.

Az irodalom mégsem őrzi nevét. Egy korszak talán legsajátosabb művét ihlette, de ő maga nem írta meg életművét.

Húga halála után Jean elhagyta Párizst és Egyiptomba költözött.

A háború alatt különös fiatalember volt látható Jean Hugo fourques-i házában. A fiú fogatlan, arca gyűrött. A szépség maradék nyoma úgy hat át rajta, mint holmi kihívás.

Jean Bourgoint a különös fiatalember, pillanatnyilag Jean Hugo titkára. De a „vásott kölyök” számára csak átmenet volt e foglalatosság, miközben egy másik sorsra, saját sorsára várakozott.

1966, Mokolo; lepratábor Észak-Kamerunban. Egy trappista szerzetes gyógylábbeliket készít a leprától megnyomorodott szerencsétlenek számára. Közben alig eszik valamit. Étele javát a környék éhező gyerekeinek adja. Pedig őt magát is halálos kór betegíti, mégse panaszkodik egyetlen szóval se. Ki ez a szent?

Jean Bourgoint 1946-ban, édesanyja halála után lépett a trappisták közé. Ahogyan barátnőjének, Jeanette Kandaouroffnak mondotta: „Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy egyik lábammal a világban álljak, a másikkal Isten országában”.

Még előzőleg Jacques Maritain és egy lengyel domonkos rendi szerzetes igazgatták lépteit e felé az „ország” felé. De ő a szigorú szerzetet is könnyűnek találta 1965-ben így került Afrikába.

„Oda, ahol segíthetünk a »másik«-on.”

1967-ben megoperálták, de már későn. Március 11-én, hatvanéves korában, hosszas szenvedés után meghal.

Kínjai nem akadályozhatták meg abban, hogy utoljára még hosszú levelet ne írjon szülőhazájába. Hogy panaszkodjék benne? Igen, hogy fölpanaszolja a mokolói gyerekek elhagyatottságát.

Kérése teljesül. Összegyűjtik örökségét s eladják azokat a rajzokat és kéziratokat, miket még Cocteau-tól kapott. Az így nyert 400 000 frankot eljuttatják a szerencsétlen gyerekek segélyezésére.

Idáig a Paris Match recenzense. S a történethez valóban nincs mit hozzátenni, azon a többleten kívül, amit a valóság – s a valóságban itt egy pillanatra szinte láthatóvá vált a kegyelem – szinte tetten érhető módon Cocteau regényéhez „hozzátett”.

Jegyzet

Glossza egy glosszáról

Rövid írás jelent meg az Ifjúsági Magazinban, Ki volt Jézus Krisztus? címmel. A szerző két dolgot állapít meg teljes határozottsággal. Az egyik, hogy Jézusról nincs történetírói feljegyzésünk, hiszen „a Jézus életét elbeszélő evangéliumokat a legnagyobb jóindulattal sem fogadhatjuk el hiteles történelmi forrásnak” – írja a cikkíró, nem hagyva semmi kétséget afelől, hogy az evangéliumokat az emberi naivitás szüleményének tekinti. A másik a cikk zárómondata, végkövetkeztetése: „Egyet mindenesetre bizonyossággal állíthatunk: akármilyen eredményeket is hoz majd a tudós kutatómunka, az alapvető tételben nem jelent változást – az embernél magasabb rendű lény soha nem létezett!”

A cikk e két megállapítására szeretnék kitérni. Ami az elsőt illeti, az Evangélium nem naiv történetírói alkotás – mivel egyáltalán nem kíván az lenni, a szónak se iskolás, se tudós értelmében. A realitás, amit megfogalmaz és hírül ad, nem kevesebb, mint Isten megtestesülésének a csodája és legfőbb realitása (ahogy egy Szophoklész-dráma is, akár élő, akár mitikus alakról szól is, tárgya szerint mindig és kizárólag az emberi sors egy darabjának megragadása). Erre a föladatra minden történetíró tolla elégtelen lett volna. A naivnak tűnő könyvecske azonban képes volt „befogni” és közvetíteni Isten megtestesülésének mindent fölülmúló valóságát. Hogy ez így van, az viszont már világosan kitűnik akár az elmúlt kétezer esztendő emberi történetéből is. E fölülmúlhatatlanul „naiv” írás Dantétól Kierkegaard-ig, Shakespeare-től Bachig, Calderóntól Dosztojevszkijig és Tolsztojig hatott, tartotta nagyszerű mozgásban az emberi szellemet és történetet, meghaladva minden tudós följegyzés erejét. Hogyan és miért? Ez itt az egyedül reális kérdés – minden egyéb csupán e kérdés ügyes vagy naiv megkerülése.

A másik mondat, a cikk másik mondata, hogy embernél magasabb rendű lény soha nem létezett volna. Az Evangélium nem is mond többet, mint hogy Isten emberré lett, megtestesült. De a kor történetírói, legszemfülesebb riporterei se vették észre. Valószínűleg azok is olyanok voltak, mint a maiak. Mindenütt ott voltak, mindenütt, kivéve a legfontosabbat, az egyetlent, amiért érdemes lett volna mind a többiről lekésniük. De hát ez így volt mindig. A nagy dolgok „hibásak” bennünk: mivel azok mindig rejtezkedők, s egyedül mélységükkel ejtik később zavarba, örökös zavarba a világot.

Jegyzet

Sic itur ad astra

Vagyis: így juthatunk a csillagokba!… – tanultuk valaha az iskolában. Ami magyarán azt jelentette: egyedül az erények kitartó gyakorlása növeszti emberré az embert, emeli föl – latin szólásról lévén szó – az „istenek” magasába.

Napjainkban, amikor a Holdat már-már a kezünkkel tapinthatjuk, s teraszokat rakunk le a világűr partjaira – szinte szemünk láttára ölt testet a régi mondás, nemzedékek és nemzedékek szívós munkájának és erényeinek gyümölcseként. Az ember eljut a csillagokra…

A nagy kaland fejezetei filmszerű gyorsasággal követik egymást. Tegnap az Apollo–8 ívelése, s ma már a Szojuz–4 és Szojuz–5 első biztonságos pallórakása, cölöpverése a „semmi” hullámverése felett. Kolumbuszi fordulat, mit ízlése és alkata szerint kommentálhat bárki, lelkesültségében akár Ikaruszt, akár Galileit, akár Kolumbusz Kristófot vagy a Genezist idézve. Mi most szükségszerűen a sok-sok aspektus közül legfőképp egyet szeretnénk hirtelenében kiragadni. Mit jelenthet a hívő számára e „kozmikus lépés” – elrugaszkodásunk a csillagok felé?

Megrendülést. S azt hiszem, hogy a legjobb, legtermékenyítőbb megrendülést, amit külső esemény a lélekből kiválthat. Első látásra legmegkapóbban talán a Teilhard de Chardin által megfogalmazott világképünkbe illeszthetjük bele az új eseményt, de ki tudja, hol is lesz számunkra legvalódibb helye? Az események, a külső események ranglétráján e „kozmikus lépés” az emberiség történetének kétségkívül legfőbb szintjén helyezkedik el. S mint ilyen, bizonyára termékenyítően hat majd magára a vallásos gondolkodásunkra is, mégse várhatunk tőle döntő szavakat ezen a szinten – a lélek rejtekében –, vagyis a vallásos élmény egyedül autentikus helyén. Példaképp idézhetnénk a művészetet. Az új kolumbuszi esemény csodálatos ihlettel ajándékozhat meg bárki művészt, de csak azt, aki művész volt annak előtte is. Megrendült kitárulkozásunkban se lehet hát reményeink színtereit összekevernünk.

A másik, amit hangsúlyozni szeretnék: hogy érdemes volna a közös ámulatban kinek-kinek megtalálnia a maga legsajátabb, ha mégoly jelentéktelen reflexióit. Hogy engem például legsajátabb módon mi érintett meg? Némi kitérővel kezdeném.

Minden szépségük, minden hasznuk mellett némi idegenkedést keltettek bennem a gépek és a műanyagok. Mintha egy emberen kívüli, nem antropomorf világ jegyeit ültetgették volna el Földünkön. S most hirtelen épp az ember behatolását segítik az ismeretlenbe! Az emberrel együtt aggódásunk kíséri a fölszálló gépet is, s ezzel antropomorf, törékeny, emberszabású tárgy lett az is, mit eddig talán idegen szörnyként csodáltunk. Számomra ez volt a legmeglepőbb fordulat. Hogy amennyire teret nyitottunk az ismeretlenbe – hirtelen hozzánk szelídült Földünk valamennyi tárgya.

A katolikus filmkritikáról

Létezik egyáltalán? Nyilvánvalóan igen. Méghozzá kétféle, ahogy azt a Wort und Wahrheit cikkírója – a német nyelvterületi viszonyokra alkalmazva – elvi síkon is igen találóan kifejti.

Az egyik út: a tiltások, kifogások, fönntartások hangsúlyozása. Idevezet az a fajta kritika, melynek fő gondja, hogy erkölcsi szempontból ajánlatosnak tart-e egy filmet, vagy óv annak megtekintésétől. Ez az út szükségszerűen elégtelen és terméketlen, s bár nevelési ösztön sugallja, épp a nézők nevelésére a legalkalmatlanabb. Kiskorúságban tartaná őket, s épp azzal, hogy a kritikus egyedül a maga számára tartja fenn a kényes, vagy akár botrányos problémákkal való szembesülést, vagyis annak a készségnek a kifejlesztését, mely önállóan képes megítélni azt, amit a filmvásznon lát. Az ilyenfajta kritikai szemlélet két okból is téves. Először, mert kétféle nézőt föltételez: olyat, aki alkalmas a felnőttségre (ilyen például maga a kritikus, akinek már hivatalból is mindent meg kell néznie), s olyat, aki nem alkalmas a felnőtté válásra – tehát eleve el kell tanácsolni bizonyos filmek látogatásától. De téves ez a kritikai út azért is – s ez talán még fontosabb –, mert egyszerűen keresztülvihetetlen.

Gyakorlatban ugyanis egyedül a korhatár megszabásának van értelme és lehetősége. Olyanfajta kategorizálása azonban a nézőknek, mely érettekre és éretlenekre kívánja fölosztani őket, sértő is, realizálhatatlan is egyszerre.

Mi volna hát, s a valóságban melyik út bizonyul járhatónak a katolikus filmkritika számára? A nehéz út. Az, amelyik elmélyült elemzését adja akár a legkényesebb filmeknek is, s egyedül abban bízik, hogy olvasóit is hasonló érettségre, felnőttségre neveli. Az a fajta kritika, mely a szempontok sokrétűségével, gazdagságával és igazságával tűnik ki – számolva azzal, hogy olvasóit úgyse tudja semmiféle kritikus megóvni se a moziban, se a világban a kísértések és botrányok elemi erejű megrázkódtatásaitól. Ezt föltételezni, erre nevelni, erre számítani: ha valami, épp ez lenne éretlen katolikus magatartás, s vezetne könnyen minden – ha mégoly gondos és körültekintő – nevelés csődjéhez.

Mert más a kritikus és más a cenzor. A tiltás alkalmazható egy bizonyos életkorig, ahogy egy gyereket se lökünk ki idő előtt az élet tömkelegébe. Viszont: hasonló bűn volna egy bizonyos kor elérése után megakadályoznunk őt abban, hogy kilépjen az életbe. Egyszerűen azért, mert úgyis kilép. Lépjen ki hát minél érettebben és minél önállóbban, minél készségesebben az igazság szeretetére és kutatására. A katolikus filmkritikus se tehet hát egyebet – de itt épp ez a kevés jelenti a legtöbbet –, mint hogy saját kivívott érettségét kínálja föl útitársul azoknak, akik, akárcsak ő, az élet és halál isteni rendje szerint kivétel nélkül teljes életre, teljes halálra, teljes érettségre vannak maguk is meghívatva.

Jegyzet

Katolikus szemmel (XXV.)

Mulatságos hírt közöl a La Croix Borman kapitányról, az Apolló–8 parancsnokáról. Tudjuk, az űrpilóta, miután rendre teljesítette minden föladatát, frissen, jó egészségben érkezett vissza két társával a földre. A Hold körüli út után, most feleségével „föld körüli” útját járja – s kénytelen volt több programot lemondani, tökéletes kimerültségére való hivatkozással. Föladatát sikeresen teljesítette – de úgy látszik, megelégelte a szerepet, mit sikere kirótt rá. Emberszabásúnak bizonyult: megkerülnie a Holdat. És embertelennek: az ünneplés föld körüli útján.

Ha okosabbak lennénk, bizony egyikünk se hajszolná a „szerepek” kétes terhét a feladatok „édes igája” helyett.

Jegyzet

Gyermeki rácsodálkozás

Két új Vénusz-rakéta van útban távoli bolygótársunk kifürkészésére. De máris sereg új információnak vagyunk birtokában az előző felderítőrakéták jóvoltából. Tudjuk már, hogy a Vénusz lakhatatlan, holott súlyában, anyagában szinte szakasztott mása Földünknek. Mégis a két bolygó Naptól való távolságának különbsége elég volt ahhoz, hogy az egyik megtelhessen élettel, míg a másik nem. Tudásunk az univerzumról napról napra tágul, de ami talán ennél is fontosabb, gyermeki rácsodálkozásunk is tágul, újra és újra fölfrissül vele. Mert ha el is fogadnánk, hogy földi életünk véletlen gyümölcse – még akkor is a lehetőségek micsoda véghetetlen gazdagsága kellett ahhoz, amiből egy véletlen a földi lét csodáját csiholta ki, szőhette meg!

Gyermeki rácsodálkozás… Jaspers szerint minden filozófia ősforrása, kezdete. Egy gyerek kérdezősködése a világról azonos a legnagyobb gondolkodók kérdéseivel. Minden gyerek Platónnak születik, csak később oltja ki magában a csodálkozás világosságát az önáltató bizonyosság, a lemondó cinizmus vagy a rosszul értelmezett tudás helyi fényeivel. Az, amit ilyenkor nappali világosságnak hívunk, többnyire csak arra jó, hogy elfedje előlünk az „éjszakai” csillagvilág véghetetlen kitárulkozását. Pedig akár ez az egyszerű kép is – a nappal és éjszaka váltakozása – elegendő intés lehetne számunkra arra vonatkozólag, hogy a nappal világossága mindig csak helyi világosság ahhoz a másikhoz képest, amit – bár szerényebb fényeikkel – az éjszakák tárnak elénk a maga nagyszerű végtelenében.

Jegyzet

Katolikus szemmel (XXVI.)

A Fejér Megyei Hírlap kis híre: „Catherine Deneuve, a híres francia filmszínésznő, Korzika szigetén egy kolostort vásárolt. Nem tudni, mit kezd majd vele, mert lakásnak nem igen alkalmas: 40 különálló, kicsiny cellából áll.”

Ki tudna utána járni egy színésznő szeszélyének? Vagy épp annak, amit a „hiúság vásárában” mindenkinél inkább megtapasztalhatott? Egy azonban bizonyos: választása mindenképp arra vall, hogy se a hotelekben, se a luxusvillákban nem lát már „fantáziát”. Mindenesetre nem ő az első, aki a kolostorokban fölfedezte a különélés és az együttélés olyan formai megoldását, ami még egy nem hívő számára is legalább „színtérbeli” megoldást kínálhat életformaválságában.

Jegyzet

Katolikus szemmel (XXVII.)

Kis hír: „Szűz Mária miniszoknyában. Ezt a címet adta Prigini olasz festőművésznő a modernizált szent-családot ábrázoló festményének.” Tegyük hozzá: szomorú kis hír. Aki a festményt elkövette, nyilván inkább hisz a divat, mint a Szent-család valóságában. S ezért láthatatlanul is bizonyos: hogy maradéktalanul sikerült megfestenie a miniszoknyát. De csak azt. Persze: valamivel ez is több a semminél. Megemlíthető apróság az emberi butaság kiterjedt történetéből.

Jegyzet

Az igazság szolgálatáról

A tettenérés kínja elviselhetetlen. A bűnöző ebben a helyzetében úgy érzi magát, mint a vadászok gyűrűjébe került állat. Egyedül van, s egyedülléte csak a haláltusához hasonlítható, sőt többnyire azonos vele.

Helyzete – ilyen értelemben – gyökeresen igazságtalan. Mert aki tetten ér, akik tetten érnek – a helyzet teszi így –, bűntelennek tűnnek, míg ő, a tetten ért, semmi egyéb, mint bűn, semmi egyéb e pillanatban, mint maga a bűn, amit elkövetett. Csupasz, tehetetlenül kiszolgáltatott tárgy a kutató pillantások kereszttüzében.

Ember és ember közt ez a szituáció, ez a helyzet: nem lehet más, mint aránytalanul egyenlőtlen. Innét az intés: „ne ítéljetek.” Ami persze nem azt jelenti, hogy szemet hunyjunk bárki garázdálkodása fölött.

Bizonyos dolgokat azonban sose szabad elfelejtenünk. Az egyik: hogy mi magunk is bűnösök vagyunk. A másik: hogy az ítélet elsőrendűen Isten ügye, s mi ebben a perben legfeljebb szolgálati közvetítők lehetünk, ha mindjárt a végrehajtó szerepét töltjük is be. E szerep tehát mindig és mindenekelőtt teljes tapintatot és alázatot követel tőlünk. Szinte személytelen távollétet, mint amilyen az ápolóé a nagybeteg ágyánál. Minden más magatartás, történjék bár Isten vagy a felebaráti szeretet nevében, adott esetben: illetéktelen, hamis és kegyetlen. Elviselhetetlenül kegyetlen, s csak még mélyebbre taszítja azt, aki amúgy is elveszettnek érzi magát.

Ugyanakkor tudnunk kell azt is, hogy a tettenérés – szakrális pillanat. Hajlamosak vagyunk arra, hogy épp az ellenkezőjét lássuk benne: valamiféle kikerülhetetlen pontot egy rettenetes mondat végén. S az is, de ugyanakkor véghetetlenül több is annál.

A nép homályos, de jó ösztönnel nem hiába vette körül valamiféle tisztelettel az elítélteket. Nem hitte azt, hogy ártatlanok; egy pillanatra sem gondolt arra, hogy büntetésükből kiszabadítsa őket – de megérezte bennük azt a ritka határhelyzetet, mely a szerencsétleneket közvetlenül a halál és Isten közelségébe vonja, s hogy az ilyeneknek nincs más választásuk, mint a rájuk nehezedő igazság teljes és tökéletes elfogadása vagy teljes és tökéletes elvetése. Ilyen értelemben szakrális a tettenérés pillanata, amikor is a bűnös oly közvetlenül kerül szembe az igazsággal, vagyis Istennel – hogy ebben a párbeszédben mindenfajta tolmácsolás hamis és illetéktelen. A bűnös most az igazság ítéletével áll szemben. Ha van ereje befogadására, megmenekült; ha nincs ereje hozzá, még mélyebbre kerül a hazugságban.

Mi szerepünk lehet egy ilyen találkozásban, egy ilyen szembekerülésben a mezítelen igazsággal, amitől magunk is félünk és menekülünk, s legfeljebb messziről, tisztes távolból sóvárgunk utána?

Ha a világ mélységes rendje szerint fontos, sőt döntő részünk jut az ilyen „perekben”, tudnunk kell effajta szerepünkről, hogy csak szerep, mit a külső körülmények osztottak ki ránk, de aminek valóságtartalmát egyedül csak Isten látja, erre egyedül Isten véghetetlen tapintata és vesékig ható igazsága képes. A tények, emberi világunk tényei mindenkori részei a valóságnak, de sohase azonosak egészen vele. A tények: az emberé. A valóság: Istené. Földeríthetjük a tényeket, s igyekezhetünk egyeztetni azokat a valósággal – ez minden. A bűnös azonban lebukásának tényével egy időben a valósággal is találkozik, méghozzá a valóság ítéletének és irgalmának minden szigorával és gyengédségével. És ez az a pont, ahol nekünk e pillanatokban valóban nincs helyünk. Isten és a bűnös oly közvetlen párbeszéde ez, amihez viszonyítva minden „tolmácsolás” csak szó, csak kegyeskedés lehetne.

Mi itten csakis a szolgák tartózkodásával segédkezhetünk még akkor is, ha a dolgok menete cselekvő szerepet oszt ki ránk.

Szenes Zsuzsáról

Minden jó és igaz művésznek megvan a maga stratégiája. Szenes Zsuzsáé: az intim hódítás. Képre és tárgyra, mindenre igényt tart, ami emberi, egységes szövetként kezelve a világot, próbálva visszaállítani benne az elveszett összefüggést, paradicsomi kontinuitást, hogy kép és tárgy, eszköz vagy jelentés ismét egy és ugyanaz lehessen. De mint kitűnő művészt adott pillanatban semmi se befolyásolja, még saját programja se. Az intimben se tagadja le hát, ha a mikrokozmosz fagyához ér, s a finoman rajzoló tű beletörik tárgya keménységébe.

Személy szerint, a barátság kegyelméből hosszú esztendők óta élek együtt Szenes Zsuzsa egyik művészi textíliájának mintavilágával. Udvari szobám ablakát takarta, jótékonyan kizárva a pesti bérház sivár kíváncsiságát. Égbolt, víz, lombsátor volt számomra ez a függöny, s az ma is, mihez éppúgy fűz a figyelmetlen odaadás, mint a reggel első világosságának kijáró hirtelen rácsodálkozások; kifogyhatatlan, csendes és erős a kapcsolatunk, úgy bizalmas, úgy elengedett és megszokott, ahogy csak egy tárggyal, oly gazdag, ahogy csak az időben változó természettel, és oly humánus, ahogy csak emberi műalkotással lehetséges.

Most, hogy betegágyból kelve e sorokat írom, szemem most is ott keresgél a kék, sárga, fehér minták között – s e kiállítás alkalmából mondhatnék-e vajon ennél igazabb hálát a művésznek azért, amit magába rejt e szinte minden órámba beleszövődő jelenlétért kijáró köszönet. Aligha. A többit legjobb, ha magukra a művekre bízzuk.

Jegyzet

Ország Lili festészete

Amikor Simone Weil, elutasítva magától az Ószövetséget, a megváltásra való várakozást az Istenvárásra cserélte fel, valójában a zsidó vallásos magatartásnak, a kilátástalan reménykedésnek adott újabb megfogalmazást. Várakozásának természete, reménységének előképe azonban mégis alapvetően keresztény, olyan sötétség – melyben a dolgok már most a végítélet rendje szerint polarizálódtak.

Ország Lili festészetében ugyanez a kilátástalan reménykedés sokkalta ortodoxabb módon jelentkezik. Nem személyes, hanem kollektív aspiráció, s épp tisztázatlanságával rendít meg, azzal, ahogyan a választottság és megválthatatlanság kollektív élményét a jelek hűségével és a kövek türelmével vállalja és folytatja. Reménység, mely a kilátástalan szemléletével, jövő, mely a változtathatatlan felpanaszolásával remél egyedül teljesülni; emberi törekvés lehet-e ennél antimodernebb? És mégis – épp ezért – valami nagyon fontos keres itt kifejezést, amiről azt hittük, végképp magunk mögött hagytuk már. Egy olyan temető, ami temetkezőhelyül se szolgál senkinek többé.

Ország Lili festészete az emberi, nagyon is emberi reménykedést a maga legelhagyatottabb és legkonokabb szintjén kívánja tovább folytatni, megnevezhetetlen türelemmel, bármiféle egyéni választás nélkül, de annál nagyobb személyes kockázattal szállva alá a mozdíthatatlan közösbe.

Jegyzet

A nagyböjt

időszaka mit jelent ma, mire kötelezi a mai hívőt, a mai embert? Az egyház látszólag sokat engedett szigorából, de vajon milyen mélyebb megfontolás alapján?

Könnyített tiltásain, de nem összeszedettségünk kárára. Amennyiben enyhített föltételein, oly mértékben igényli, hogy minél teljesebb figyelmet szenteljünk a lényegnek, nevezetesen a liturgiában megjelenített szenvedéstörténetnek.

A modern világ többek közt két rendkívül fontos dolog jelentését mosta el bennünk. Az egyik a bűné, a másik a vezeklésé.

A lélekelemzés betegségre változtatta a bűn nevét, amitől azonban a bűn továbbra is köztünk maradt. Legfeljebb zavarosabban nézünk vele szembe azóta, s a bűnös kevésbé érti, miért büntetik „betegségéért”?

De talán még kétségesebb vállalkozás volt fölszámolni a vezeklés fogalmát, szükségét, elemi szerepét az emberek életében. Esendő lények vagyunk, s igazában nem az tesz jót velünk, aki szép nevet ad annak, ami továbbra is ott pusztít bennünk és közöttünk, hanem az, aki segítséget kínál gyarlóságunk fölmérésére, bevallására és jóvátételére.

A legtöbb bűn azonban – egyedül talán az anyagi megkárosítás kivételével – jóvátehetetlen. Márpedig a bűnös – s ki ne volna bűnös? – mindaddig, amíg tökéletesen hozzá nem idomult bűnéhez, szabadulni kíván tőle, jóvá akarja tenni. De hogyan, ha egyszer a legtöbb bűn következményében visszavonhatatlan? Akit megrontottunk, hogy csak a legszemléletesebb példát említsük, attól bocsánatot kérhetünk ugyan, de miként adhatnánk vissza ártatlanságát?

Erre a „jóvátehetetlen bűnre” egyedül a vallásos értelemben vett vezeklés kínál valódi, súlyában és erejében megfelelő panaceát. Mivel egyedül Istenben tehetjük jóvá a megváltozhatatlant, egyedül az örökkévalóság és létünk örök szintjén mindazt a hibát, mit az idő visszafordíthatatlan síkján elkövettünk.

A nagyböjti könnyítések semmi esetre se érinthetik hát a vezeklés lehetőségének, mélységes és kivételes alkalmának „elmosását”, súlytalanítását. Ellenkezőleg: a szokássá szürkült közös gyakorlatok helyett, a vezeklés egyéni átélésére, feltárására, realizálására sürget az egyház, liturgiájának teljes gazdagságával oly lehetőséget rejt már, homályosan – de annál mélyebb és valódibb éhséggel szívében.

A Megváltó ugyanis azzal, hogy legfőbb közvetítő Isten és ember, ember és ember között – oly abszolút értéket jelent, mely mindenkor behelyettesíthető minden relációnkba, s mindenekelőtt jóvátehetetlen viszonylatainkba. Ez a megváltás egyik legmélyebb értelme. Jézus azért jött, hogy jóvátegye azt, ami az időben végleg elveszett; ezért adta kezünkre magát. Vegyük észre, hogy azóta se hagyott el bennünket, s épp ott a legkevésbé, ahol szükségünk a legnyomasztóbb: a jóvátehetetlen jóvátételében.

Sarokba szorítva

Ez az új francia film nemcsak hősnőjét szorítja sarokba, de közönségét is (arról nem is beszélve, hogy igazi sarokba szorítottja maga a szerző).

A néző vékonyka, szinte minden motiválástól megfosztott „esetet” lát, amiből azonban épp a dokumentumfilmek nyersesége, kidolgozatlan véletlenszerűsége hiányzik. Ellenkezőleg: rendkívül gondos, rajzosan kitisztázott fotókat, helyzeteket vetít elébe a filmvászon, anélkül azonban, hogy ezek a képek és helyzetek valóban megfogannának: önmagukon túlmutató jelentést nyernének.

Azt hiszem, ennek a filmnek a megértéséhez elengedhetetlen a francia „új regény” bizonyos ágának, „esztétikájának” ismerete. A modern művészet nyers szenzációhajhászása után – vagy még azzal párhuzamosan – az „új regény”, s vele az „új film” eme hajtása ismét vállalta az unalom kockázatát, az unalmas remeklés fegyelmét, eleganciáját, tartózkodását, klasszicizmusát.

Nem a mélytudatot ostromolja többé (mint a szürrealizmus), s nem is a „semmit” és a „létet”, mint az egzisztencialisták. Egyszerűen a felületet reprodukálja valamiféle végső kiábrándultság, esztétikai neopozitivizmus nevében. Se személyiség, se történet, se sors nincs többé számára. Az egyes képeken valójában még a perspektivikus beállításoktól is tartózkodik, minden „szemponttól”, egyéniesítéstől még az operatőri munkában is. Képeszménye a régi fényképek rajzos nyugalma, egyenletes szépsége, mentesen mindenfajta „kiemeléstől”. Ha igaz az, hogy a művészet nem fénykép – e legújabb művészeti törekvés szerint (anélkül, hogy a fenti állítást meg akarná cáfolni) egyedül a művészet képes a valóság „tiszta fényképét” elkészíteni.

Persze: a nihilizmus „vakreménye” ez is. Olyan reménység, mely eleve kizár világából mindenfajta jelentést, s a szellem puszta reprodukciós munkájától várja azt a művészi hatást, mit régebben a „teremtő alászállás”, a dolgokon túlmutató „összefüggések”, „titkok” föltárása, megsejtése jelentett.

Szerény, szívós, konok kísérlet, de úgy szerény, hogy eleve a kudarcot és képtelent választja, úgy leleményes, hogy eleve és eltökélten steril kíván maradni, és úgy szívós és kitartó, hogy a valóság legkisebb felületi érintésére kapitulál, megadja magát. A megszállott érzékletesség megszállott aszkézise ez, aminek kihívás nélküli kihívására ezentúl már csak valóban a hit, mégpedig a makulátlan és legmélyebb lényegére ébredő hit adhat, adhatna művészi és emberi választ…

Jegyzet

Katolikus szemmel (XXVIII.)

A Twist Olivér-t játssza a Bartók Gyermekszínpad „kirobbanó” sikerrel. A közhelyes jelző itt valóban találó. A nézőtér valósággal „fölrobban”, amikor előadás végén a kis Twist Olivér megjelenik a függöny előtt. A taps azonban nemcsak Venczel Verának szól, aki ma kétségtelenül a magyar színpad legnagyszerűbb ígérete, hanem egyszerűen a jó győzelmének, úgy, ahogy az minden gyermekszív mélyén meg van írva – kitörölhetetlenül és minden időkre. A jó győzelmének, ahogyan a jónak egyedül szabad győznie a földön. Twist Olivér megtalálja azt a békét, amire minden gyereknek és minden embernek szüksége van. Különben ennyi Dickens minden mondanivalója. Ez tette naggyá, hogy e „semmit” oly véghetetlen hittel és tévedhetetlen szeretettel képviselte.

Ugyanazt a „semmit”, amit századunkban oly nagyszerűen summáz Simone Weil tragikus mondata: „Az embernek meleg csend kell, és jeges tumultust adnak neki.”

Jegyzet

Lukács margójára

Mikor Jézus asztalhoz ül, már első szavával elárulja szeretetét: „Vágyva vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a húsvéti vacsorát…” Az utolsó alkalom fölmenti minden további „halogatás” alól; többé nincs miért „türtőztetnie” magát. Végre bevallhatja örök vágyakozását, hogy velünk lehessen. S hozzáteszi: „…mielőtt szenvedek”. A kettő ugyanis egy. Minden szeretet tragikus; nincs szeretet tragédia nélkül. És Istennek még csak választása sincs, hogy elfogadja a szeretetet, vagy elutasítsa a tragédiát, mivel ő maga a szeretet. Innét az alázatos, szinte bebocsátásért és elfogadásért könyörgő „intonálás”, az egyedül lehetséges Isten szájából: „Vágyva vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a húsvéti vacsorát…”

*

Minden szeretet tragikus a földön. S fordítva is: szeretet nélkül nincs tragédia. Szeretet nélkül az élet lehet szenzációs és unalmas, értelmes és értelmetlen, de sohase tragikus. A szeretet nem arra való, hogy a szenvedést föloldja. Épp ez a szeretet titka. Egyedül szeretve tapasztalhatjuk meg a halál végleges tragikumát, s az öröklét realitását. Élet és halál, öröm és szenvedés egyedül a szerető szívek számára valóság.

*

A húsvéti bárány elfogyasztásakor lehetetlen nem fölidéznünk Simone Weil gyönyörű gondolatát Jézus kettős szimbólumáról. A pásztor- és a bárányszimbólumra gondolok. A pásztor: őrzője, gondozója, hűséges és szerető gazdája övéinek. A bárány: a testet öltött szelídség és engedelmesség, a szeplőtelen és ártatlan áldozat örök jelképe. A kettő közt azonban élt egy végső és föloldhatatlan ellentmondás: az, hogy a pásztor végül is leöli a bárányt, mit fölnevelt. Jézus, egyszerre vállalva a két szimbólumot, áldozatos halálával örökre föloldja a két isteni jelképben rejlő ellentmondást. „Ki nagyobb: aki asztalnál ül, vagy aki fölszolgál? Ugye, az asztalnál ülő? Én mégis úgy vagyok köztetek, mint a szolga.” Mint az első és mint az utolsó. Mint a Pásztor és mint a Bárány.

Mert ennek az isteni szeretetnek, didergő és szomjazó, elfogadásért könyörgő isteni szeretetnek a kohójában végre értelmet nyer és tiszta szeretetté válik minden, a világot megosztó ellentmondás. Öröm és szenvedés, halál és föltámadás, mulandóság és öröklét. Az utolsó vacsora az isteni „sűrítés” csodája.

*

„Ez az én testem, amelyet értetek adok.” Az isteni szeretet, s ugyanakkor az ember „ testi történetének” kielemezhetetlen mélységű és gazdagságú szavai ezek. Bennük egyszerre szólal meg az, aki éhes, és az, aki enni ad. Aki búcsúzik, és aki örökre velünk marad ezentúl. Az, aki meghalt, és az, aki legyőzte a halált.

Nincs szöveg – még csak hasonló se –, melyben mélyebb és alapvetőbb ellentmondások váltak volna tiszta és egyszerű szeretetté: egyetlen és halhatatlan gesztussá.

Rónay György: A tenger pántlikái

Milyen nehéz kívülről – akár a legodaadóbb figyelemmel is – egy igaz költő útját (amíg úton van) áttekinteni.

Rónay Györgyben mindig a vallomás lankadatlan kedvét, gazdagodásának szinte növényi egyenletességét, szívós kontinuitását csodáltam és értékeltem a legtöbbre. Adott témáinak körkörös gazdagodását, mit élete emelkedő szerpentinútjáról vissza-visszapillantva egy nagy stílusművész kifogyhatatlan biztonságával hűségesen, versről versre és kötetről kötetre föltérképezett, begyűjtött, megragadott.

Igaz, új kötete ennek az egyenletes gazdagodásnak is méltó folytatása, de ami valóban meglep és szíven üt új verseiben: valamiféle – ma még nehezen definiálható – tépettség, zavar, a lélek végső mezítelenségi fokának fölsejlése a stiláris biztonság simább és fényesebb felületei mögött.

Sebek ezek, valódi sebek, mik csak olykor lényegülnek át fénylő stigmákká.

Az öregkor kínos-keserves szembesülése venné már kezdetét e versek „előéletében”? Úgy érzem igen. A versek – bizonyos értelemben – egyszerre lassabbak és gyorsabbak is a valóságos életnél. Sose válnak le arról, amit mi már hátunk mögött hagytunk, s mindig megelőznek abban, ami még hátravan számunkra. Ezt nevezném a költészet „előéletének”. Nos: A tenger pántlikái-nak előélete egy váratlanul mezítelen, sokrétű és zaklatott költőt ígér – a végső szembesülés drámájával.

Ha nem csal szemem, e fölsejlő mutáció lesz valamikor e kötet legfőbb jelentése, jelzése, értelme és értéke. E hirtelen föltáruló „mélypontok”: a megtorpant stílus és az elakadt „szufla”, a költői „mozdulat” e váratlan görcsei-sebei, hördülései.

Ugyanakkor van néhány (néhány „félkész”) darabja a kötetnek, miket „kívülről” ma még nagyon nehéz a Rónay-líra egészében elhelyezni. Ezek a versek (pl. Belgyógyászat) mintha még kiegészítésre, további környezetre várnának.

Beteljesülés, ígéret és kérdéses kísérlet váltja egymást Rónay rendkívül gazdag kötetének lapjain. Kell és lehet több ennél egy új kötet ajándéka – a végjátszma küszöbén, a költészet „előlegezett” idejében?

Jegyzet

Vádaskodó gyerekek

Franciaország Cissac nevű falujából közöl bírósági riportot a Paris Match. Több hónapos vizsgálati fogság után a bordeaux-i törvényszék fölmentette Robert Peyrigué tanítót, miután az ellene emelt panaszt hamisnak találta. A vádat egy kis iskoláslány, illetőleg annak szülei emelték ellene: a kislány ellen elkövetett állítólagos nemi erőszak címén. Rettenetes vád, amit Franciaországban 10-20 éves kényszermunkával büntetnek.

Még súlyosabb azonban, ami az egyszerű hír mögött van: Franciaországban százával tartanak számon hasonló eseteket, amikről is száz közül 99 esetben mindig világosan kiderült, hogy hamis vádaskodásról volt szó, s az ügy az ártatlanul meghurcolt tanító fölmentésével végződött.

Vádaskodó gyerekek… Régi vagy új jelenséggel állunk szemben? Vagy egy régi jelenség új formájával csupán?

A Paris Match szellemesen megjegyzi: szemben a régi közmondással, miszerint a gyerekszáj elárulja az igazságot, jó lenne megszívlelnünk a filozófus Renan szavát: „Az igazságszolgáltatás legnagyobb tévedése, hogy helyt ad gyerekek tanúvallomásának.”

S valóban. A gyerekvilág teljes realitásához hozzátartozik az is, hogy szemben az ártatlanul szenvedő gyerekek botrányával, számolnunk kell az érem másik oldalával is, a vádaskodó gyerekek szomorú tényével.

Az evangéliumi szó – legyetek mint a kisdedek – a gyerek fogalmát nyilvánvalóan a maga legeszményibb jelentésében használja, s bizonyos értelemben szimbolikusan. Ez túlontúl nyilvánvaló. Hiszen a felszólítás felnőttekhez szól, s éppen felnőttségük kiteljesítésére vonatkozik. Vagyis: gyermekké válni az Evangélium szerint felnőtt ember számára szükségszerűen épp az érettség beteljesülését jelenti, s jelentheti egyedül.

Ott van ugyanis az éremnek az a bizonyos másik oldala is, mi nem kevésbé valóság, s éppúgy hozzátartozik a keresztény realitáshoz. Az eredendő bűn valamennyiünket beárnyékol, beleértve a gyerekeket is. Elég ehhez egy pillantást vetni magunkba, visszanyomoznunk saját gyermekkorunkba, hogy fölismerjük a rossz idő előtti csírázását.

Persze, a gyerek azért gyerek marad továbbra is, kit egyszerre kell evangéliumi eszménynek tekintenünk, ránk bízott kincsnek, s ugyanakkor törékeny holminak, amit ápolnunk és nevelnünk kell, különben könnyen veszendőbe megy, s fölismerhetetlenné válik.

A bűnöző gyerek: ellentmondás, de valóság. Világunk meghasonlottságának talán legsúlyosabb bizonyítéka, legkeservesebb paradoxona. Következésképp: amennyire botrány az ártatlanul szenvedő gyerekek sorsa, éppoly szerencsétlen a felnőtt, aki ellen a gyerek emel nyilvánosan hamis vádat, kiszolgáltatva őt a közvélemény többnyire elhamarkodott ítéletének.

Tárgyilagosság – tárgyilagosságra való törekvés: sokat leírt fogalom, amit ha komolyan vennénk, talán a legfőbb, mi több, talán az egyetlen közösségi és közéleti erényt valósítanánk meg vele. A jó és rossz szenvedélyektől átjárt társadalmaknak nehéz lenne ma fontosabb – s tegyük hozzá, keresztényibb – programot találnunk a tárgyilagosságra való törekvés programjánál. Mindennemű igazságnak és megismerésnek és szeretetnek ez az erény a bejárata, a legbiztosabb eligazítója és szövetségese. A világító erények mellett az a bizonyos nélkülözhetetlen „szürke eminenciás”, ki a beteg társadalmakban – adott esetben mint „szakértő” – mindennél fontosabb szerepet kellene hogy betöltsön. A látszatok, a sémák színpadias és „költői” dramaturgiájával szemben csakis így találhatjuk meg és érvényesíthetjük bárki ártatlanul megbántott ember igazát.

Jegyzet

Egy lírikus naplójából

Úgy harminchárom év körül helyezkedik el a művészsors perdöntő cezúrája. Más, ami addig történt, más, ami ezután történik vagy történhet. Körülbelül harmincháromig tart a fiúsors, a fiúi lehetőség – utána már az „atya ideje” következik.

Az igazi fiúk valamiképp nem is lépik túl a számukra rendelt időt. Mozart meghal, Petőfi elvérzik a csatatéren, Hölderlin megőrül, József Attila eldobja életét, Puskin párbajpisztoly elé áll. S ez nem véletlen: ha eltérő „fekvésben” is, sorsuk, művük, szellemük az örök fiú sorsának vállalása, megtestesítése volt. Jellemző: a meredek fölfutás, a lázadással és vakmeréssel rokon áldozat, mely – bízom benne, hogy senki se ért félre – a maga szintjén rokona a jézusi vagy legalábbis a prométheuszi sorsnak. Akinek az emberlét e fiúi aspektusa jut osztályrészül, annak tragikus sűrítettségben kell a teljességet fölmutatnia, különben lemarad tragédiájáról és üdvösségéről, lázadásáról és áldozatáról: ami számára egy és ugyanaz.

*

Másképpen, aki művészetével az atyai sors megtestesítésére született. Az atya sorsa sose látványos. „Rejtekben él”. Az érettségért még a zsenialitás látszatáról is le kell mondania.

Mégis: ez az érettség minden. A fiú lángesze is – végül is – e felé a végső, teremtő „nyugalom” felé „közvetítő”; ide mutat. Ebből jött és ide tér vissza.

Játékosan: ha Petőfi a fiú, Arany az atya. És hasonlóképpen: Hölderlin és Goethe, vagy Mozart és Bach…

*

Van azonban – az ezernyi keverékváltozat között – egy harmadik „alapsors” is, az atya–fiú sors szintézise, ha úgy tetszik. Kapásból az öreg Vörösmartyra, vagy akár Bartókra gondolok; kései, az érettség szívéből föltörő „forradalmukra”. Vagy idézhetném Saint-John Perse-t, kiről találóan jegyzi meg Vas István, hogy fiatal korában elhatárolta magát az avantgárdtól, s öregségében benne tiszteljük annak legmagasabb rendű reprezentánsát. Ezekben a sorsokban (szintézisekben) mindig van valami időtlen, idő utáni, valami a végítélet előlegezettségéből, az emberi történet végső föloldásából, ünnepélyességéből.

Mindhárom sors közös jellemzője viszont: hogy valamiképp az istenség „történetének” művészi megtestesüléseként hatnak. Valamiképp eleven szimbólumai az Istenség tökéletes szeretetben „lezajló” öröklétű életének.

Vallomás és dokumentum

Szaporodnak a dokumentumjátékok, dokumentumregények és főként a dokumentumfilmek. A hírek és híradók mintájára a művészetben is egyre inkább tért hódít „a puszta információk” módszere, mint a valóság leghitelesebb megragadása. De vajon tetten lehet-e érni „helyszíni szemléken” az emberi valóságot?

Az európai irodalomról Babits Mihály írta meg, hogy lényege szerint gyónás, vagyis vallomásirodalom. A dokumentum műfaja látszatra ennek a vallomásnak a folytatása, kiszélesítése.

Valójában szöges ellentéte, vagy legalábbis könnyen azzá válhat. A vallomásban: magam vagyok a bíró és vádlott, az, aki vall, és az, akiről vallomást teszek. Vagyis: a vallomás mindenkor súlyos erkölcsi küzdelem gyümölcse. A dokumentum azonban nem így készül. S épp mert hiányoznak belőle a vallomás személyes gyötrelmei: könnyen válhat motorjává a puszta kíváncsiság, az ingyenes behatolás vadászszenvedélye. Márpedig „zsákmánya” így nem lesz – nem is lehet – több, mint látszat, vagy legfeljebb néhány „puszta tény”, amiről Rilke megmondotta már: „Rettenetes, hogy a tényektől sose tudhatjuk meg a valóságot.”

A művészet épp a tényekkel folytatott küzdelem a valóságért, s e küzdelem egyedül hiteles színtere: maga az alkotó kell hogy legyen. Különben menthetetlenül kettéválik: megfigyelő és megfigyelt, az, aki tetten ér, és az, akit tetten érnek, az, aki elítél, és az, akit elítélnek. Különben: van bűnös, akit a filmvásznon magam előtt látok, személy szerint, és anélkül hogy bűnén kívül valamit is tudnék róla, és van az „alkotó”, akit nem látok és akinek semmiféle bűnéről nincs tudomásom. Márpedig a művészetben ez kevés. Az európai „vallomásművészetnek” épp ez adta megrendítő és megtisztító erkölcsi erejét, hogy a két szerepből egyetlen szerepet csinált. Ha úgy tetszik: „dokumentálta”, és „leleplezte”, és „megmutatta”, hogy bűnös és bíró igazában ugyanaz az ember.

A művészet e „túlzása” nélkül a „dokumentum” nemhogy segítene megragadni a tények mögött működő emberi tragikumot, valóságot, hanem épp ellenkezőleg, csak kiszélesíti a tények hétköznapi uralmát, legtöbbször ijesztően egyoldalú szereposztását, s ezzel még a hétköznapok világánál is messzebbre visz attól a bizonyos „katarzistól”, amire annyira szomjúhozunk, s ami nem egyéb, mint minden ember egységének boldog-boldogtalan megélése a valóság egyedül üdvözítő intimitásában.

Két látogatás a veszprémi várban

Több esztendővel ezelőtt, egy esős tavaszi napon jártam először a veszprémi püspöki palotában. Lehettünk vagy húszan, magyar és külföldi katolikus újságírók, akiket a Vigilia-ünnepség alkalmából Klempa Sándor apostoli kormányzó meghívott. Több éve ennek, de még ma is emlékszem a bemutatkozás első pillanatára, arra a nyitottságra és közvetlenségre, amivel házigazdánk fogadott. Esőtől ázottan, szárítkozva topogtunk még az elébb, s vidám diákcsapatként sütkéreztünk máris a fogadtatás őszinte derűjében.

Az egyházmegyei múzeum számunkra nem úgy nyílt meg, mint múzeum, hanem ahogy csak a gyűjtőszenvedély képes választottait önzetlen odaadásával kincseibe beavatni. Még alig szorítottunk kezet, s máris arra eszméltem, hogy Pierre Emmanuel egy ablakmélyedésbe húzódva Cervantesről beszélget, a Cervantes-kutatás új eredményeiről, fél karjával az ablakfélfának támaszkodó barátjával. Barátjával, mert a „témában”, férfiak módjára – máris barátok voltak, Emmanuel és házigazdánk, az érdeklődés és a „közös szint” íratlan törvénye szerint.

Írószemmel figyelve, pillanatra se lepett meg a hirtelen született barátság. Ellenkezőleg, tökéletesen helyénvalónak éreztem az ablakba húzódott két ember „közelségi fokát”. Elég volt ismernem kettejük esszéit, hogy szinte stilárisan érzékeljem szavaik és mosolyaik „metszési pontját”. Stilárisan, mivel az író egy másik írót mindig stílusából ismer fel leginkább. Emlékszem Klempa Sándor Cervantesről írt tanulmányára, abban is egyetlen mondat egyetlen szavára. A szó egy jelző volt. A mondat arról szólt, hogy Jézus, pontosabban a jézusi ember, kiket szeret. Többek közt: a nyilvános bűnösöket. Ezen a „nyilvános” szón akadt meg a szemem. A jelző az adott szövegben gyémántként világított. Író tudja, mekkora biztonság, ítéleterő, érettség és lemondás szükséges ahhoz, hogy adott pillanatban egy jelző szinte minden lehetséges szerepét betöltse. Én magam ebben az összefüggésben értettem meg először, hogy Jézus miért szerette a „nyilvános bűnösöket”. Nyilvánvalóan nem bűnük, hanem a rájuk nehezedő ítélet, a leleplezettségükben rejlő kínszenvedésük miatt. Az okos, ravasz, szívósan rejtekező bűnösökkel szemben ők a bűn erőtlenei, esettjei, dilettánsai. A Klempa-esszé minderről nem beszélt, csak a jelzőt választotta meg úgy, s állította oly módon oda, hogy bennem, az olvasóban félreérthetetlen fölismerés szülessen.

*

Így, ezekkel az emlékekkel indulok Füredről, most már másodszori látogatásra Veszprémbe, Klempa Sándorhoz, aki tíz éve kormányozza a veszprémi egyházmegyét. Húsz perccel előbb érkezem, korán van még, rövid sétát teszek a palota környékén.

Íme: a Fényes szelek színtere. Jancsó filmjébe valóban bevonta a tér minden mozdulatát, s egyszerűen kísérteties, ahogy a kövek és térbeli idomok minden váltására ráismerek, mint tulajdon emlékeim helyére.

Ezek után természetes, hogy az asztalnál is rövidesen szó esik a Fényes szelek-ről, s a vele kapcsolatos „incidensről”. Az őszülő főpap most is ámulatba ejt. Az irodalmi múlt kiváló ismerője és elemzője ugyanazzal az átéléssel foglal állást a közelmúlt merész filmalkotásával szemben, ahogy azt a régmúlt spanyol századok egy-egy remekének értékelésekor tette. „Pásztor volta” azonban distinkcióra készteti. Hangsúlyozottan didaktikus természetű észrevétele. Fájlalja a sokszorosan szóvá tett miseruha-jelenet formai részét, tudva tudván, hogy a film kontextusában ennek a részletnek a jelentése is tökéletesen kifogástalan.

– Sajnos azonban a pedagógiai szempontok… – és elmosolyodik, s utána pillanatra szomorú lesz.

– Számunkra sokkal szerencsésebb lett volna egy más formai megoldás. De hát nem is tudtam az egészről. Különben pedig Jancsó művészetét – és itt fiatalosan rám nevet – magam se vitatom, magam is rendkívül sokra értékelem.

*

Utoljára hagytam az asztal hangulatát, amiből a vendég talán legtöbbet tudhat meg a vendéglátó ház öröméről-gondjáról.

A veszprémi egyházmegye 550 templomával és miséző kápolnájával kiterjedt kormányzóterület. S ez a „gazda” legfőbb gondja. Köztudomású: a veszprémi egyházmegyei múzeum páratlanul gazdag, az esztergomihoz fölnövő gyűjteménye az országnak. Az asztalnál is bőven akad hát miről szót váltani: minden derűje mellett társalgásunknak van valami munkaebéd jellege. Ahogy a szőlősgazda, amikor megsétáltatja vendégeit, az se lehet csak séta; közben meg is erősít egy vesszőt, letép egy-egy levelet…

– Hogy van Emmanuel?

– Köszönöm, időközben „halhatatlanná” lett – és máris mosolygunk, közösen, a barátság örömével azon, hogy Emmanuelt tagjává, a „halhatatlan negyven közé” választotta a Francia Akadémia, meg azon, ami túl van minden emberi „halhatatlanságon”.

– Remek könyvet küldött Cervantesről. De sajnos, már nem tudok lépést tartani a jó könyvek áradatával.

E pillanatban ismét csak az író szemével nézem az ősz főpap időtlenül fiatal, tartózkodó jelzésekkel teleírt arcát, kéken tágra nyílt pillantását.

Nem írom le a hasonlatot, amit a szempár fölidéz bennem, csak megőrzöm magamban. Emlékül, útravalóul.

Jegyzet

A Szentírás margójára

Jézus azért jött, hogy megkeresse és igaz útra vezesse a bűnösöket. De kik is ezek a bűnösök?

Egyik csoportjuk félreérthetetlen. Magukon hordják vétkük bélyegét; a szégyen és kirekesztettség jegyét. Ők azok, akik miatt Jézust a farizeusok megszólták: „Ez szóba áll a bűnösökkel, sőt, egy asztalhoz ül velük!”

De amilyen könnyű a „nyilvános bűnösöket” felismerni, olyan nehéz azokat, akik rosszul szeretnek és rosszul hisznek, vagyis a farizeusokat. Pedig Jézus ezekhez is szólt épp eleget (a farizeusokhoz és a mindannyiunkban ott élő farizeushoz): „Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéljenek. El ne ítéljetek senkit, hogy titeket se ítéljenek el. Bocsássatok meg és nektek is megbocsátanak…”

Az Evangélium döntő, isteni – valóban isteni – újdonsága épp az, hogy a nyilvánvaló bűnösök mellett megmutatta az erénybe burkolózó bűn mindennél súlyosabb voltát. Mert hogyan térjen meg az, aki úgy véli, hogy hisz, hogy bűntelen és Isten törvényei szerint igazságos? Az Evangélium nem csinál titkot belőle: az ilyen bűnösök megtérése sokkalta nehezebb.

S ezt valahogy sose látjuk be egészen, pedig Jézus minden küldetése lényegében erről szól. A szeretet új törvényéről, a szeretet botrányáról a betű ítélkező kedvével szemben. Senki sem szereti Istent és senki sem hisz Istenben, aki mások megítélésében él. Mi több, tévhite örökre megakadályozhatja őt abban, hogy valaha is megtérjen. Mivel alázat nélkül minden erény véges és elégtelen, s inkább csak elválaszt Istentől.

Gyűlölni a bűnt és szeretni a bűnöst: ezzel lehetne definiálni az evangéliumi szeretet gyakorlatát. Amiből nyilvánvaló, hogy a farizeusi magatartás ott vét, hogy a bűnöst bűnével azonosítja.

Pedig a bűnös sosem volt azonos bűnével. S ha mégis, az legfeljebb a farizeus lehet, mivel szeretetlenségét igazságosságnak vélve abban a súlyos veszélyben él, hogy tévedését sose lesz módjában felismernie és belátnia. Úgy véli, „igazat mond másokról”, amikor valójában arról van szó, hogy nem tud szeretni.

A különös szféra

Miután Péter elárulja mesterét, nem sokkal rá Jézus rábízza anyaszentegyházát. Miután ugyancsak ő megijed a csodálatos halfogás gazdag eredményétől, Jézus tüstént egy sokkalta nagyobb feladatot ruház rá. Péter: „Uram, menj el tőlem, bűnös ember vagyok”. Mire Jézus: „Ne félj! Ezentúl az emberek halásza leszel”.

Ha föl kellene állítanunk e rendkívüli megbízatások közös képletét, azt mondhatnánk, hogy Isten épp akkor oszt ki ránk valódi szerepet, amikor esendőségünket, kicsinységünket beláttuk. Ez hozzátartozik Isten „stílusához”. Amiből viszont logikusan következik az is, hogy a legjobb képességekkel megáldott embernek is éreznie kell, hogy csupán eszköz és közvetítő, átkelőhely Isten számára. Erényeink mind végesek, egyedül az alázat teszi őket végtelenné. Ezért elengedhetetlen az alázat, s ilyen értelemben a bűn – pontosabban elkövetett bűnünk őszinte felismerése – Isten véghetetlen irgalmából tulajdonképpen az alázat „mesteriskolája” mindannyiunk számára.

A kegyelem és az alázat szférájában lényegében „bűn és erény” egyformán szolgálhatja fölemelkedésünket, mivel az alázatos szívben Isten mindent, még a bűnt is jóra fordítja, míg alázat nélkül az „erény” sem ér semmit, sőt vesztünket okozhatja.

Jegyzet

Viszonyunk a farizeushoz

A címhez kiegészítésként rögtön hozzátehetném: a másokban és a saját magunkban lakó farizeushoz.

De mielőtt egyenes választ adhatnánk, jó volna legalább körvonalazni (ha nem is meghatározni), ki is hát a farizeus? És mik is a jellemzői?

A farizeus a jó látszatát akaratlanul és árulkodó módon előnyben részesíti a valóságos jóval szemben. „Védelmezi az igazságot”, de mivel ebben az ítélkezés vezeti és nem a szeretet szelleme, működését mindenkor békétlenség kíséri.

A farizeus bizonyos értelemben mindenütt elszigetelt. Hiányzik belőle a nyitottság, s ezért képtelen a barátságra. Környezetének csak terhét érzi, s áldozatnak vél minden kapcsolatot. Olyan zsarnok, aki tehernek tünteti föl azt, hogy másokat elnyom.

Mikor a tekintélytiszteletről beszél, lényegében a mindannyiunkban ott lappangó zsarnoki rosszra sandít. Barátok helyett így keres szövetségeseket. A „rend” a szeretet és a barátság szerepét pótolja nála. Rend címén kívánja magához fűzni környezetét, miután öntudatlanul nagyon is érzi, hogy valódi nyitottság, valódi belső egyenlőség, valódi barátság híján aligha számíthat emberi melegségre, emberi „környezetre”.

A farizeus nem ismeri a bűntudatot. Ha „gyengeségéről” beszél, ez kizárólag formális. Valójában mások megítélése, bírálata igazi lételeme.

Innét, hogy a farizeus szükségszerűen indiszkrét lélek. Nem válogatós abban, honnét is szerzi információit. Ha kell, kihallgatja mások legtitkosabb beszélgetését, beleolvas mások levelébe, és – a farizeizmus csodája! – erényt kovácsol vétkéből, sőt „megtudva” ezt vagy azt, „nemes fölháborodással” jogot formál az ítélkezésre.

A farizeus legsúlyosabb vétkét is valamiféle erény nevében, látszatában követi el. És ez a farizeus legfőbb, ha ugyan nem egyetlen vétke. De ez épp elég. Mert ez az a bűn, ami a legsúlyosabb vétkek közül a legkeményebb, a legmegközelíthetetlenebb.

Innét, hogy az Evangéliumban nem a paráznák, s még csak nem is a latrok számítanak a „legnehezebb eseteknek”. A „megoldhatatlan eset” a farizeus. Az, aki képtelen szembesülni képmutatásával, s ezen belül szíve zsarnoki, ítélkező és indiszkrét világával. Igen, minden bűnös közül a farizeus az egyetlen, ki „lényege szerint” képtelen az önmagával való szembenézésre.

Ő az egyetlen, akiért semmit sem tehetünk, egyedül imádkozhatunk érte, nyitva hagyva számára a szeretet és barátság mindenkor és mindenkire tárva-nyitva álló isteni kapuit.

Simone Weil sírjánál

A Queen Elizabeth Hallban rendezett költői világfesztivál alkalmából érkeztem pár napra Londonba. A zsúfolt program ellenére már első alkalomkor megkértem házigazdámat, tegyék lehetővé, hogy szombaton – amikor is nem volt fölolvasásom – Ashfordba mehessek.

Így is történt. Pontosan 11 óra volt, amikor a fesztivál titkárnője ütött-kopott kis autójával „előállt”.

Ashford mintegy 80 kilométernyire van Londontól, tekintettel azonban a hétvégi forgalomra, közel másfél óráig tartott, amíg a városból „kikeveredtünk”. A ragyogó reggelt addigra borús délelőtt, majd felhős dél követte. Végre szabad úton futottunk. Körül a kenti táj, mit „Anglia kertjének” is neveznek.

Ez az út Londontól Ashfordig volt utolsó útja Simone Weilnek, mit szállásadónőjének, Closon asszonynak társaságában tett meg, szintén autóval, 1943. augusztus 17-én. A londoni Middlesex kórházból szállították át súlyos betegen, éhségtől kimerülten az ashfordi Grosvenor szanatóriumba. Az akkori autószegény háborús világban az út nem tartott tovább két óránál. Mi viszont már közel háromórás autóút után érünk a volt szanatórium épületéhez, ahol most rendőrkadét iskola van, s a szomszédos újtemetőhöz, ahol Simone-t 1943. augusztus 24-én eltemették.

Azt mondják, jellegzetes angol kisvárosi temető az ashfordi. Lapos, füves kis négyzet alakú sírkert, bokor alig van benne, mögötte dús liget, de már túl a kerítésen. Mégis nehezen találom meg a sírt, mivel a sírkő – szemben a könyvekből ismert fényképpel – nem áll, hanem laposan fekszik a földön. „Simone Weil – 3 février 1909–24 aout 1943”.

Mindig vágyakoztam fölkeresni ezt a helyet, s most valahogy nem tudok mit kezdeni a pillanattal. Alisa Wade kisasszony pár lépésnyire magamra hagy. Elmondok egy Miatyánkot, s nagy kínosan háromszor-négyszer elkattintom a fényképezőgépemet.

Elhatározzuk, hogy a szabadban ebédelünk. Pedig az idő esőre áll, arra a bizonyos József Attilá-s esőre, amikor is hopp, egy csepp máris a kezemre hullt – szinte emberien, fokozhatatlan intimitással.

Derékig érő fűben taposunk „fészket” magunknak. Hirtelen eltűnik a világ, csak mi ketten vagyunk Alisával, meg a földre kirakott elemózsiás kosár, és nehezen megtalált francia szavaink.

„Tulajdonképp – bököm ki végre – ez a kirándulás idegen volt Simone Weiltől. Mégis jólesett az érte hozott fáradozás”. Wade kisasszony szemüvege mögül hallgatva néz rám.

Délután hat óra, hirtelen kitisztult, napsütéses, már-már lángoló délután, amikor Londonba visszatérünk.

Jegyzet

Egy lírikus naplójából

Ha válaszolnom kellene arra, mi az, ami minden újonnan jelentkező művészi alkotásban közös, hosszú esztendők tapasztalatából egyetlen stílusjegyet jelölnék meg, mit kivétel nélkül (s mondjam azt, hogy tévedhetetlenül?) megtaláltam, s ez: valamiféle új „mezítelenségi fok”, amely azonban távolról se stiláris, külsőleges jegy csupán. Minden értékes új műben érvényre jut valami, az előzőeknél direktebbnek tűnő evidencia. Ezt nevezem én „új mezítelenségi foknak”.

Később azt is észrevettem, hogy ez valamiféle dinamikus eleme inkább a születő műveknek, amit a „múló idő fátylai” ismét elfednek szemünk elől.

Tudjuk, gyermeki mezítelenségünket paradicsomi bűnbeesésünkkel vesztettük el. Helyébe megszületett a test szégyene és paráznasága. Azóta a mezítelenségnek többnyire csak törvénytelen módjait emlegetjük. Közhely lett a tömegsírok és a kicsapongások „törvénytelen mezítelensége”, a test erőszakos lefokozásának e nagyon is rokon útjai.

Elvesztett ártatlanságunkat, elvesztett „valódi mezítelenségünket” azóta csak keskeny és meredek utakon közelíthetjük meg, amilyenek például a tiszta szerelem vagy a felebaráti szeretet sugallta irgalom testi cselekedetei.

Azóta mindenkor valamiféle elvesztett paradicsomi evidenciának (mezítelenségnek) az újra és újra való kiküzdéséről van szó. Művészi vetületében e küzdelem kánonját talán Simone Weil mondata fejezi ki leghívebben: „Látni a szerencsétlenséget, és nem megfutni előle, nézni a szépséget, és nem közelíteni hozzá: ez a szép.” Vagyis ami a paradicsomban adott volt, azóta a tartózkodás és a lemondás állandó kiegészítésére, áldozatára szorul. Az aszkézis eksztázisára.

Anélkül, hogy e „művészi mezítelenség” útjairól, okairól, időbeli alakulásairól többet, közelebbit mernék mondani, naplószerűen ma még csak magának a „stiláris jegynek” a létezését szerettem volna fölemlíteni. Úgy vélem ugyanis, hogy a napjainkban oly gyakran emlegetett művészi sokkhatások közül ez az egyedül törvényes és valóságos. A többi kacat és koholmány; rokona a szemérmetlenségnek, aminél viszont semmi se fedi el biztosabban szemünk elől a világ paradicsomi evidenciáját.

Jegyzet

Gdańsk, 1969. szeptember 1.

Harminc esztendeje, hogy a német hadsereg elindította a második világháborút. Itt kezdődött, ebben a városban, harminc esztendővel ezelőtt.

A földig rombolt, s korhűen újjáépített ódon téren fölsorakozik a díszszázad: repülők, gyalogosok, tengerészek. Délután hat óra. Az égbolt felhős; az ablakokban itt-ott már lámpák égnek.

A tér keskeny és hosszú. A katonaság feszes oszlopát hatalmasra nagyított fényképek tagolják, s fák árnyéka-lombja csipkézi körül; a tömeg, s a feketedő kis paloták finom kontúrjai. A fényképeken a háború gyalázata: falnak állított emberek, koncentrációs táborbeli jelenetek.

Az ünnepség szomorú harangjátékkal indul. A rákövetkező szónoklatok alatt fokozatosan beesteledik, s a kigyulladó fáklyák és kandeláberek szinte vérzenek a sötétben. Ekkor tízesével fölolvassák az egykori helyőrség halottainak nevét. A szólítottak helyett a katonaság válaszol: „Eltemettük őket lengyel földben.” Dobszó. S ez így ismétlődik vagy tízszer egymás után. Lengyelország hívja halottait; megrázó erővel hívja őket.

Aztán három katona háromszoros „árva sortüze”, miközben a keskeny téren egyetlen óriásreflektor fénye köröz, csapkod, vergődik a fák lombjain, koronáján, a házak homlokzatán, a mozdulatlanul síró tömeg feje fölött.

Végezetül a „sortűzre” a téren kívülről – három hullámban – finoman vonuló rakéták felelnek. Soha ennél valódibb katonai gyászpompát nem láttam.

Jegyzet

Vasárnap Athénből

Múlt vasárnap délután egyenes adásban láthattuk Athénből az európai atlétikai bajnokság zárószámát: a maratoni síkfutás döntőjét. Nevéhez híven a 42 kilométeres távot Marathóntól Athénig futották az atléták. A mezőnyt két kamera követte. Az egyik helikopterről, a levegőből, a másik közvetlen közelről, autóra szerelve közvetített. Így felváltva láthattuk hol az egész mezőnyt, beágyazva a csodálatos tengerparti tájba, hol a két legjobb futó döntő harcát a végső győzelemért. Ezek a közeli fölvételek páratlanul dokumentálták a verseny „emberi” aspektusát. A képek többnyire mellképekre vagy magára az arcra, a futók arcára szűkültek, mintegy a küzdelem „belső drámájára”, a sportteljesítményen túl a lélek erőpróbájára.

Idáig ismeretlen fokon láthattuk, hogy a jelkép, a példa, amivel életpályánkat a hosszútávfutó erőfeszítéséhez hasonlítják, bizony nem véletlen. A maratoni futás eleve erkölcsi szépségével vált történelmivé. És mennyi aszkézist, gyakorlatot, okosságot és időbeosztást követel ez a versenyszám azóta is. De mindez még nem elég. E hosszú távon előbb-utóbb holtpontra jutnak a futók, s kérdéses, vajon túljutnak-e rajta? Ha igen, az elnehezedett test ismét szárnyra kap, mintegy föltámad „halálából”. Ezt láttuk most is a képernyőn. A belga futó kétperces „leadhatatlannak” tűnő előnnyel vezetett szinte a célig angol ellenfele előtt. Hogy az utolsó percekben az angol fiú mégis elhúzott mellette, ezt nem csupán okosabb erőbeosztásának köszönhette. Az angol atléta futásának könnyűsége többről vallott: túljutott előbbi holtpontján, erőfeszítése sivatagos szakaszán. S ha adott esetben tévednék is, nem tévedek abban, amit „szárnyra kelt lábai” példáztak, amit győzelme szimbolizált.

Azt: hogy még itt, a salakpályán, a sport világában, a tisztán testi megfogalmazásnak tűnő szinten sincs kibúvó. Át kell küzdenünk magunkat a holtponton, a sivatagon, a vereségen és a „halálon” ahhoz, hogy megérkezhessünk a győzelem valóságába.

Jegyzet

Október

a rózsafüzér hónapja. Melyek is hát a recitatív-imádság legszembeszökőbb jegyei? A rózsafüzért akkor is, ha egyedül, akkor is, ha közösen mondjuk, imádságunkban mindenképp az együtt imádkozás dominál, az imádság hullámverése, szinte „elemi ténye”, aminek az egyes ember imája egy-egy hulláma csupán. Azt, hogy „imádkozó egyház”, formailag legalábbis, semmi se fejezi ki inkább.

A másik uralkodóan szép jegye, tulajdonképpeni szépsége a rózsafüzérnek, hogy benne az imádkozó ember Isten iránti alázata és teremtményi engedelmessége tükröződik. Annak elfogadása, hogy az idő monotóniájában élünk, és annak megvallása, hogy téren és időn át nem lázadással, hanem éppenséggel teremtményi mivoltunk engedelmes teljesítésével juthatunk túl, találhatunk ismét kapcsolatot az időtlennel, a téren és időn túli örökkévalósággal.

Engedelmességet és alázatot tükröző szépségében és közösségi erejében egyként a természet nagy, elemi lüktetésű képei szolgáltatják az olvasómondás leghívebb földi illusztrációit. Így: a csillagos égbolt fáradhatatlan körforgása, vagy a tenger „egyhangú” hullámverése. Egyikük se unalmas, egyikük se monoton, mert bennük – költők és misztikusok tanúsága szerint – az anyag alázatos engedelmessége nyilatkozik meg, s alakul át hasonlíthatatlan szépséggé.

A különböző imádságok közt a szentolvasó ezért pótolhatatlan. Igaz, más a szerepe, mint a szentmisébe foglalt közös, vagy mint a „rejtekben mondott” személyes imáké. De pótolhatatlan, s éppen nem bizonyos hívekre szabott, hanem legmélyebb természete szerint közös, vagyis mindenkié. Ritmusában, lüktetésében egyszerre van jelen a születés és az elmúlás, tartalmában pedig az az örök reménység, földöntúli realitás, mi földi próbánk és rendeltetésünk után vár ránk. A megtestesülés imája, s nemcsak Jézus megtestesüléséé, hanem a térbe és időbe teremtett egyetemes emberiségé, s ugyanakkor annak a reménységnek a megvallása, hogy a történelem végére mindannyian megtérhetünk Atyánk házába.

300 esztendeje

hogy Rembrandt halott. A nagy évfordulónak azonban nincs mit fölfrissítenie: Rembrandt töretlenül érvényes, pótolhatatlanul és hiánytalanul az ma is. Jelen van. És nemcsak a múzeumok falán, de szemünkben, látásunkban, szellemünkben. Kultúránk foghatatlan, de annál valóságosabb birodalmának megvan a maga „rembrandti pontja”, fölségterülete. Művészete nemcsak a festészet, de az európai humanizmus és az evangéliumi kereszténység számára is örökérvényű megfogalmazásokkal szolgált, s ilyen értelemben irodalmi, anélkül azonban, hogy ecsetje pillanatra is áthágta volna az „abszolút festészet” határait.

Vásznon az érettségről, az alázatról, a megértésről és a megbocsátásról, esendőségünk „végső megdicsőítéséről” azóta se vallottak hívebben. A modern értelemben vett európai egyéniség az ő képein jelenik meg először, de még nem a lázadás, hanem a születés utánozhatatlan és visszahozhatatlan összetettségével, erejével, gyengédségével, valamiféle hiperalkonyat mindentudó békéjével (mint ahogy Platón vagy Homérosz nemcsak frissebb, de érettebb is, összetettebb is a kései görög kultúra bármelyik alakjánál).

Mindenesetre: Rembrandt evangéliummagyarázatai ma is a legaktuálisabbak és a legérvényesebbek. A „megélt igazságról” éppoly autentikus a tanítása, mint a „vereség Istenéről” vagy az „ítélkezés” jogtalanságáról. Sárgásbarna hamuszíneivel „bizonyította” a testünkbe oltott halhatatlanságot, s a mezítelen felebarátban a ránk várakozó Istenséget. Az a bizonyos „rembrandti elem”, legalábbis a számunkra igazában a legkevésbé rembrandti már: színtiszta evangélium. De ezt a színaranyat kétségtelenül ő vonta ki először és örök eledelül a modern idők számára.

Egyén, nemzet, emberiség

Idő és tér, mennyiség és minőség, elvont és konkrét, test és szellem rendjében élünk. Minden egyén egy nemzet, egy faj és az emberiség tagja. Bármelyik kategória abszolutizálása eltévelyedést jelent, és könnyen szerencsétlenséghez vezethet. Ezt az alapigazságot könnyű belátni, de a különböző érdekek miatt rendkívül nehéz betartani. Annál is inkább, mivel az önző érdek a legleleményesebb az önzetlen érvek gyártásában.

Vajon milyen „kulcsot” kínál a kereszténység számunkra, milyen eligazítással szolgál a dinamikusan egymásba fonódó földi érdekek és kategóriák szövevényében? Mit tanít az ember, a nemzet és az emberiség szerepéről?

Az egyén, bár része csak a nemzetnek és az emberiségnek, mégis a legmagasabb rendű egysége, hiszen egyedül ő képes gondolkodásra és alkotómunkára. A különböző kollektivitások ebben segítségére vannak ugyan, megtermékenyítik és ellenőrzik, de lényege szerint minden alkotás és fölfedezés egyes emberek nevéhez fűződik. Ilyen értelemben az egyén az emberiség legkisebb, s egyben legnagyobb teremtő egysége.

A következő vitathatatlanul új realitás a nemzeté. A család, s a különféle nagyobb közösségek lényegében még csak az egyének különböző logikus és adott kombinációi. A nemzettel azonban valamiféle vadonatúj, s tegyük hozzá, kiszámíthatatlan realitás jelentkezik. Legszembetűnőbb jegyeként a nemzeti nyelvet, ezt az egyszeri és összetéveszthetetlen konkrétumot jelölhetnénk meg. A nemzeti nyelv kétségtelenül olyan jeladása a „természetnek”, mely valami újat akar tőlünk, olyasmit, ami nagyságrendben az egyén és az emberiség közé ékelődik, meglepetésszerűen, szinte illogikusan, mint a konkrét valóság nem logikus, hanem sajátos színtörése.

A nemzet ily módon az ember sajátos szférájának a „helye”, ahogy az emberiség az egyetemes szféráé. A konkrétum mindig sajátos és egyetemes. A konkrét ember sajátossága kollektív, társas fokon a nemzetben, egyetemessége az emberiségben tükröződik. E két nagy kollektivitás az egyén számára a sajátos és az egyetemes legfőbb iskolája, ahol szolgálnia kell és vizsgáznia.

A sajátos szféra, vagyis a nemzet, a konkrét emberi lét „esetlegességeinek” megszentelődési helye. Kollektív szinten tehát mindaz, ami emberi létünkben sajátosan egyszeri, a nemzetre tartozik. Viszont mindaz, ami egyetemes, az emberiségre.

A hívő keresztény minden gondját végső eligazításul Isten színe elé terjeszti. Önzetlenségének biztosítékát egyedül tőle reméli, az ő atyai útmutatásától várja. Tőle, akiben a legtárgyilagosabban s a legintimebben élheti át emberi sorsának mindhárom aspektusát, nevezetesen mindazt, amit egyéni élete, nemzete és az emberiség szolgálata ró rá. Isten teremtő részvétele és fölülállása a hívő számára ilyen értelemben a „tárgyilagosság megszentelését” kínálja.

Samuel Beckett

az idei irodalmi Nobel-díj jutalmazottja. Személyében nemcsak korunk egyik legkiválóbb művészét tiszteljük, hanem a mai avantgárd talán leghitelesebb alkotóját.

Beckett az abszurd irodalom legkövetkezetesebb és legmélyebb forradalmára, annak ellenére, hogy ízig-vérig klasszikus alkat, vagy épp azért. Amíg a legtöbb modern törekvés erősen romantikus jellegű, Beckett esszenciálisan tömör, mintha Racine geometrikus eksztázisát és Pascal feneketlen töprengéseit folytatná, idézné.

Nem véletlen, hogy híres művének címihletőjét kritikusai Simone Weilben látják. Beckett címe: En attendant Godot (Godot-ra várva), Weilé: Attente de Dieu (Istenvárás). Nem véletlen, mert az az „abszurd pont”, mellyel Beckett farkasszemez, nem egyéb, mint a Kereszt két ágának metszéspontja, igaz, szinte kizárólag a földről nézve. Nem embernek való látvány. Hogy Beckettnek van ereje szembenézni vele, hazugság és önámítás nélkül, olyan erőforrásra vall, ami a legmélyebb hit közelségét feltételezi, s közvetlen rokona Keresztes Szent János „éjszakájának”.

Tudjuk, Beckett egyre lassabban, egyre gyötrelmesebben dolgozik. Szenvedélyes gondolkodó létére nincsenek elméleti megnyilatkozásai. Mindig az ellentmondások szívéből ír, szavai ezért hatnak centrális erővel, fokozhatatlan plaszticitással, jóllehet a nyelv legmostohább határvidékein születtek.

Munkássága „embertelenségében” humánus, „hitetlenségében” hívő: igazi sarkvidéki expedíció. Korunk talán egyetlen művésze, aki úgy mert egyedül maradni művészetével, ahogy az minden tisztátalan mellékíz nélkül már-már vallásos állapotnak mondható, s ahogy csak Kierkegaard Ábrahámja maradt egyedül Istenével hite merész alázatában.

Napirenden

a fiatalok lázadó életstílusa, s ezzel kapcsolatban egyre több szó esik arról, hogy – kivált Amerikában – e fiatalok közül egyre többen élnek a legkülönbözőbb kábítószerekkel. A chicagói The Critic-ben páter Greeley igen érdekesen, vallásos szemszögből elemzi a problémát.

Véleménye szerint a veszélyes hullámnak kétségtelenül pszeudovallásos jellege van. Elfajzott rokona az autentikus misztikának, de kétségtelenül rokona. A páter szerint az egyház nem ismeri föl eléggé e veszélyes jelenséget, s ezzel együtt a mély és valódi szükségletet, vallásos szomjúságot sem, ami az ifjúság tömegeiben él, ha adott esetben mindjárt téves „értékekkel” csillapítják is éhségét és szomjúságát.

S ez így igaz. A „példás kereszténység” erősen külsőségesre hangolt ideje lejárt. Nemes tévedéseink közé sorolhatjuk. Kevésnek bizonyult. Valaki lehetett példás polgár, de ma már semmire se elég az a vallásosság, amit „példás kereszténységnek” nevezhetnénk.

Az evangéliumi kereszténység nem ez. Radikális döntés, végletek egyensúlya, nagy örömhír és kereszt, de semmiképp se „középutas” megoldás. Lelkek egyessége, mezítelen és elemi együttes még „társadalmi” szinten is.

És kétségtelen, hogy egyedül ez az evangéliumian értelmezett egyház vállalkozhat ismét végletes tapasztalatokat és megrendüléseket átélt korunk megértésére és eligazítására. A korszerűség sokat hangoztatott törekvésünk, de a korszerűség nagyon kétélű valami. Az „áramlat” alatt rendszerint rögtön meglelhetjük a mélyebb „ellenáramot”. S ha az egyik korszerű, többnyire csak látszatra az, a valódi minden bizonnyal a mélyebben fekvő, az, amelyik ma még csak ellenmozgásnak tűnik. Lám, fejünk fölött egy feltartóztathatatlan mechanizálódás, s közvetlenül alatta, nem egy sofőr típusú, de a különcködés patetikus közönyébe burkolózó fiatalság. Sok mindent mondhatunk rájuk, de egyet nem vitathatunk el tőlük: az ember, az emberi játékterének a védelmét.

Hozzájuk a vallás nem „korszerű”, de legmélyebb tolmácsolásában juthat el egyedül. Sokkalta szomjasabbak Keresztes Szent Jánosra, mint Teilhard de Chardinre. Csak nem tudják. Az egyház feladata lenne megmondani nekik, de nem adagolva, hanem úgy, ahogy van, egyszerre és egészben. Ahogy Isten világa adja oda magát a ma született csecsemőnek, teljesen és fönntartás nélkül utolsó csillagáig.

És meg kellene nekik ugyanakkor mondani azt is, hogy a „nagy elragadtatáshoz” itt csakis a meredek utak vezetnek. Hogy igazuk van, az egy az egyhez valóság abszolút hétköznapján lehetetlen megállni, hogy vagy lefelé vagy fölfelé transzcendál minden lelkes teremtmény, s igaz, a lefelé útnak is megvan a maga „szédülete”, de az, ami fölfelé vezet, az az út – lemondással indul. S ez nem kevés. Az ember az egyetlen, aki le tud mondani arról, amire módja lenne. Így jelenti be igényét minden elérhető közül az abszolútra és elérhetetlenre. Nem az elképzelhető, és elérhető, és beszerezhető „paradicsomokra”, hanem az elképzelhetetlenre és beszerezhetetlenre, a valódira, amit Isten tartogat számunkra. S ezért a paradicsomért nem elég merésznek lenni, ehhez alázat kell; nem elég élni, sőt halni sem, ezért úgy kell meghalni, hogy türelmesen életben maradjunk a valóság nehéz és kemény meredeke számára. Nincs más közvetítő út számunkra.

Valóban étel

A mise megújításának alapja a szó és a cselekedet, pontosabban az ige és az áldozati cselekmény eredeti megkülönböztetésének helyreállítása. Mikor „újításról” beszélünk a mai egyházban, egyszerűen az eredethez, az evangéliumi forráshoz térünk vissza. Azoknak, akik a „régit” féltik az „újjal” szemben, előbb-utóbb föl kell majd ismerniök, hogy a „régit” nem az újjal, hanem a legrégibbel, a legősibbel, az Evangéliummal szemben „oltalmazzák”.

Egyszerűen miről van szó? A századok során a szentmise keretében az imádság és az áldozati cselekedet nagyon is érthető módon formailag a kelleténél inkább egybemosódott, s a Szentostya inkább lett imádatunk tárgya, mint kenyerünk és táplálékunk. Pedig Krisztus annak szánta: eledelül. Akként nyújtotta is tanítványai kezébe, valódi kenyérként, ahogy ő maga is valóban testet öltött.

Ezt a gesztusát – amivel keresztáldozatát örökre egybefonta a búcsúlakomával, semmiképp se szabad ellégiesítenünk, elanyagtalanítanunk. Ahogy a kereszten hús-vér teste szenvedett és vérzett el, az utolsó vacsora is igazi vacsora volt, igazi búcsúzkodó és valódi ígéret, valódi éhséggel és valódi kenyérrel. Nincs miért elhomályosítanunk nagyon is emberi és nagyon is isteni szándékát. Ahogy a Szentostya Isten teste, éppúgy valódi kenyér is, hiszen épp ezáltal kívánt „mindennapi kenyerünk” lenni.

Imádságul a Miatyánk-ot hagyta ránk; tanításért az Evangéliumhoz fordulunk. A szentmise magja azonban: történés, cselekedet és táplálék. Bár ugyanaz az isteni szeretet a forrása, mégse imádság, ha mindjárt imádva részesülünk is benne, s nem ige, ha vele a megtestesült Igét vesszük is magunkhoz.

Kiegészítésül – mint már annyiszor – szívesen idézném Simone Weil néhány idevágó gondolatát. Szerinte a keresztény gondolatvilág meglehetősen túlhangsúlyozza Isten személyes aspektusát, az evangéliumi istenkép személytelenebb képeivel szemben. Vannak dolgok, amiket a személytelen aspektussal inkább megérthetünk Isten evilági jelentéséből. Így például, amikor Jézus az Atya tökéletességéről és az ember tökéletesedéséről szól, hasonlatképpen a nap és az eső személytelenül, megkülönböztetés nélkül ránk hulló áldásáról beszél. Nem lehetetlen, hogy korunk ateizmusában szerepet játszott ennek az isteni „személytelen elemnek” szinte tökéletes mellőzése…

Idetartozik különben az a tény is, hogy Isten kenyér formájában kívánt velünk maradni. A dolgok természetes alázata ugyanis leghívebben tükrözi – formailag legalábbis – Isten természetfeletti alázatát, ahová nekünk embereknek is el kell jutnunk.

Isten csak mindennapi kenyérként lehet egészen a miénk. Mivel „amikor közönséges kenyeret eszünk”, akkor se eszünk csak kenyeret… Természetes átváltozás és áldozat már mindennapi kenyerünk „csodája” is.

A XXI. század miséje

A templom szent hely, a „mindenség tengelye”, így vagy úgy, szinte kivétel nélkül, minden vallás számára, Isten különleges jelenlétének és imádásának rendelve. Keresztény terminológiával: az „Atya háza”.

Számunkra azonban – és épp a szentmisében – a templom bizonyos értelemben drámai jelentést is kapott, színtere lett a Fiú megújuló áldozatának. Mikor a zsinat megújította a szentmise néhány formai elemét, nem tett mást, mint fokozott hangsúlyt adott Jézus eredeti szándékának, aki az utolsó vacsorán lényegében már a liturgia nyelvén elővételezte kereszthalálát.

Ősi és eredeti értelmében a szentmise nem ima, még csak nem is közös imádság, hanem lakoma, közös cselekedet, részvétel a Fiú áldozatában. Olvasva az Evangéliumot, láthatjuk, hogy Jézus meghívása mindig kettős. Eggyé szeretne válni velünk, és maga köré kíván gyűjteni minket. E két formában egyszerre van jelen az Atya és a megtestesült Ige szándéka. A liturgia nyelvén az oltár köré csoportosuló gyülekezet az, amire Jézus földi életében áhítozott. Újra és újra maga köré akart gyűjteni minket. Ezért lett asztallá az oltár, méghozzá közös asztallá: Isten és ember drámájának, s baráti megbékélésének kettős szimbólumaként.

Ma, amikor annyit beszélünk elidegenedésről és elmagányosodásról, s ugyanakkor az emberi együttélés új formáiról, lehetetlen nem fölismernünk az isteni szeretet csodálatos formateremtő erejét, azt, ahogyan részvételünket örök áldozatában szinte betű szerint előre megfogalmazta számunkra. Ha valaha, ma kezdjük igazán érteni a szentmisének nem csupán lényegét, de hasonlíthatatlan hogyanját is.

Franciaországban, ahol a liturgikus megújulás már jóval korábban elindult, a szentmisén való részvétel szinte egyértelmű a szentáldozással. A „jövő miséje” – ha szabad ezt mondanunk – kétségtelenül a részvétel, az Istennel való „közös ügyünk”, s áldozatából való részesedésünk lesz, s egyre inkább háttérbe szorítja a jelenlétnek azt a formáját, mit talán tévesen, de annál találóbban „szentmisehallgatásnak” neveztünk.

Ünnepi levél helyett

Legszívesebben egy nemrég kapott könyvről számolnék be. A könyv nem szépirodalmi mű. A Presses Universitaires de France kiadásában jelent meg, a Pszichológiai Könyvtár sorozatában. Szerzője egy magát Renée-nek nevező fiatal lány, aki tapasztalatának mázsás súlya alatt elvéthetetlen autentikussággal és pontossággal számol be skizofréniás pokoljárásáról. Szövege oly tiszta és valódi – ahogyan ma már talán csak az őrültek, vagy az őrületből szabadultak fogalmaznak. (Analitikusának utószava és elemzése például már sokkalta több kételyt hagyott bennem, stiláris „párafoltjairól” nem is beszélve.)

Renée talajvesztése ötéves korában kezdődött, de még csak pillanatokra következett be utcán, iskolában, társaságban, tehát legelőször és alapvetően szociális, ember-közti vonatkozásban. „Én”-je később őrlődik fel, s változik át személytelen szorongássá. Ez különben utolsó fázisa is betegségének. Maga a „kifejlet”. Renée ekkorra eljut az „örök kivilágítottság” birodalmába, ahol minden értelemben, minden kapcsolat nélkül van jelen mindig minden, mintegy örök éber mezítelenségében, minden pórusában kivilágítva és minden porcikájában elhagyatva; tökéletesen elhagyatva és tökéletesen elfelejtve.

Érdekes és érdemes lenne itt az „emberi jelenlét” problematikájára is kitérni, mely napjainkban – nem véletlenül – minden valamirevaló színpadi mű burkolt vagy nyílt kérdése lett. De erről inkább máskor. Most folytassuk csak a kis Renée-vel, s átugorva pokolbéli korszakát, hadd adjam mindjárt hírül, hogy végül is „kiszabadult” brutálisan egzisztáló és alapvetően realitás nélküli „világhiányából”, s fokról fokra visszatért közénk.

Első kontaktusa, hogy gyógyszereket ad más betegeknek, s „ráébred”, hogy gyógyított. Hogy közte és a többiek közt lehetséges a kapcsolat. Közeledése világunkhoz, a másik felé: tétova boldogságában pontos mása annak, amikor egy gyerek járni tanul.

És Renée azóta minden bizonnyal megérkezett közénk. Talán már arra is ráébredt, hogy a „mi világunk” se elíziumi mező, hogy a „másik” se rejteget kifogyhatatlan kapcsolódást és boldogságot. És mégis neki szeretnék hinni. Ártatlanul megszenvedett tanúságtevésében, mely – a nálánál sokkalta kétesebb tapasztalataim szerint is – igen fontos fátylat lebbent le a világ természetéről.

Egészen röviden: más a dolgok egzisztálása és megint más a realitása. A realitás valamiféle megfoghatatlan töltete annak, ami van, vagy esetleg csak van. A realitás ilyen értelemben, hasonlóan a szépséghez, a lét külön ajándéka, mit el is veszthetünk, el is kótyavetyélhetünk, de nyilván megsokszorozni is módunkban áll.

„A másik: a pokol” – írta Sartre. A „másik: minden” – ujjong a kis Renée. Mindketten igazat mondtak.

Jegyzet

Katolikus szemmel (XXIX.)

Régi mondás, hogy a lángelmét hajszál választja el az őrülttől. Ezt a hajszálat azonban a régebbi korok lényeges távolságnak, perdöntő mértékegységnek érezték. A művészetben az őrület nyílt divatja új keletű, s egybeesik a primitív művészet és a gyermekrajzok kultuszával.

Nyilvánvaló, hogy túl a külsőséges stílusjegyeken, az őrültek, a gyermekek és a primitívek művészetében századunk elsősorban az autentikusságot tiszteli. Azt, hogy ezek a művek a legkevésbé gyanúsíthatók bármiféle külső megfontolással, bármiféle manipuláltsággal. Legvonzóbb értékük, hogy föltehetően hiányzik belőlük mindenfajta szándékoltság, ügyeskedés, kiszámítottság. Korunk, épp mert kiveszett belőle a csendes visszavonulás szinte minden erénye, kerülő úton igyekszik visszatalálni az önzetlenség maradék szigeteire, a gyermekek, a primitívek világába.

Szomjúhozzuk a tanúk nélküli vállalkozást, vagyis azt a bizonyos „rejtekben mondott imát”, s azt a bizonyos jobb kezet, aminek jótettéről még a bal kéz sem tudhat. Ez a valódiságszomjunk (amire közben csaknem tökéletesen képtelenné váltunk) ma már valóságszomjunknál is erősebb. Ezt a szomjunkat ezért egyedül az autentikusságra való törekvés csillapíthatja. A művészet forradalma helyett a művész személyes életének forradalmasítása? A csend forradalma? A jobb kéz magányos betűvetése? A tanúk nélkül megvalósított „jó”, egyedül az egyedülvaló Istennel?

A század efféle szomjúsága vitathatatlan, ugyanakkor az örökös publikációban élő emberről nehezen elképzelhető, hogy hátat fordít „tükreinek”. Hiszen valóságának tulajdonképpeni súlya már átköltözött „tükreibe”, ezeket összetörni ma már egyet jelent számára a megsemmisítő halállal.

Mégis előbb-utóbb a „tükörből” vissza kell találnunk a valóságba, ha mindjárt a belső halál, a tökéletes alázat mélypontján át vezet is ez a visszaút. „Amíg a mag meg nem hal…”

A fiatalság életformaváltása, úgy tűnik, minden direkt életszomja ellenére, mintha erről a „halálos”, de egyedül éltető tudásról árulkodna már. Az, amit gyakran közönynek nevezünk bennük, s ami gyakran valóban csak közöny, vagy éppenséggel a semmi megkívánása. Legtöbbször mégis egy új és leküzdhetetlen valódiságszomjról tanúskodik.

Persze az áttörés nem egyszerű, mivel többé semmi formai merészség nem adhat igazában fölmentést alóla. A „tükörutak”, a „tükörmegoldások” ideje lezárulóban, s a művészet függetlennek és formainak tűnő kérdései is pascali súllyal nehezednek ránk. A lárma után a „halálos megújulás” csendje következnék?

Jegyzet

Takács Zsuzsáról

Jó szó volt az „új hullám”: egyszerre jelentett művészi iskolát és nemzedékváltást, az egyszeriség esztétikai rangjára emelve a törvényszerűt. A nemzedékváltás hullámverését évről évre tapasztaljuk. Arra a tavaszi olvadással egybeeső látványra gondolok, amikor a gyerekkor jótékony rejtekéből egy-egy nemzedék „színre lép”, tetőzik, fölragyog, csapatostól, szépsége teljes fegyverzetében érvényesítve jelenlétét. A művészetben ez a nemzedéki hullámverés szakaszosabb ugyan, de éppoly törvényszerű. S bár a tehetség individuális, mégis – szinte kivétel nélkül – a nemzedéki hullám ereje aktualizálja, emeli magasba, súgja neki a közös mélység és az egyszeri lendület pótolhatatlan eleve tudását.

Minden új nemzedék tud valamit a világról, eleve tud valamit, ami az előző nemzedék számára már reménytelen. Engem ez a tudás gyönyörködtet (keserít el) leginkább: segít élni (talán) és meghalni (minden bizonnyal).

Takács Zsuzsa kétségtelenül egyik legfrissebb és legígéretesebb megtestesítője annak az „új hullámnak”, mely leváltja nemzedékemet, a nemzedékváltás irgalmával és könyörtelenségével, szorongatásával és fölmentésével. E hullám széthúzódik, de gerince elvéthetetlen. Tóth Judit, Székely Magda, Tandori Dezső – kétségtelenül úgy jelentkezett, hogy tudta mindazt, amit mi megszereztünk, s valamit, amit mi már sose birtokolhatunk a dogok evilági sorsából. Mégis: velük az élet segíti a bennünk dolgozó elmúlást, s nem tulajdon pusztulásunk.

Személy szerint olyan pillanatban írom e sorokat, amikor egyszerre beszélhetnék „az atléta haláláról”, a „hosszútávfutó magányosságáról” és a „stafétaváltás” fölmentő, végső újdonságáról, haláltusájáról, boldogságáról. És épp csak szólni tudok Takács Zsuzsa költészetéről is – hiszen számomra e költészet is a generációváltás tényét jelenti elsősorban. Túl a személyes értékelésen: benne is elsősorban nemzedékének „természetes” eleve tudását csodálom, szeretem legjobban. De ez nem jelenti azt, hogy ne lássam meg benne az egyénit, hibáival és erényeivel, azt a meglevő vagy alakuló, vagy olykor még csak lehetséges szerepet, mit társai közt betölt vagy ígér egyelőre.

Két vonását emelném ki: hangjának tisztaságát s egyfajta tétovaságát, mely azonban végül sose hagyja eltéríteni magát, s épp bolyongó, kereső célba találásával, megérkezéseivel tölti be sajátos feladatát, térképezi fel a számára rendelt tájakat, másokénál talán omlékonyabb külső és belső vidékeit.

A bizonytalanságot, az egyre növekvő zavart és bizonytalanságot mind nagyobb gazdagságra fordító hűség; tévedek, ha ezt látom e költészet legbensőbb törvényének, értékének és sorsának?

Minden igaz költészet kívülről megragadhatatlan, egyszeri sakkjátszma, mit csak utólag értékelhetünk. Ami bizonyosat nyitás után mondhatunk, nem több, mint hogy a játszma valódi. Valódi játszmának indul Takács Zsuzsa nyitása: egy valódi költészet széles és gazdag kombinációit, kibontakozását rejti magában.

Jegyzet