Egy lírikus naplójából

Az idő monotóniája – az évszakok és a csillagképek, a nappalok és éjszakák örökös körforgásával – egyszerre ébresztheti bennünk egy pokoli taposómalom s egy távoli boldog öröklét földi élményét. A két véglet kifejezési formája ezek szerint egy és ugyanaz. Hasonlóképp a művészetben: rendszerint a legnyomorúságosabb elemek a legalkalmasabbak a „szem nem látta, fül nem hallotta” boldogság megidézésére. Például a monotónia, az egyhangúság. A tökéletes zene – írja Simone Weil – a legkisebb változtatásokkal képes figyelmünket ugyanazon a feszültségi fokon tartani. Ez azt jelenti, hogy minden állapotunk, anélkül hogy változtatnánk rajta, döntő átalakulás, metamorfózis lehetőségét rejti magában. Méghozzá: minél nyomorúságosabb, annál döntőbb átalakulásét. „Boldogok, akik sírnak” – ez nemcsak vallásos igazág, de esztétikai norma is, minden nagy művészet alaptörvénye. Fölismerése annak, hogy számunkra mindenkor a változhatatlan kínálja a legfőbb változás lehetőségét, az egyedül döntő és reális fordulatot – a dolgok rejtett szívében. Úgy érzem, minden igaz mű – kimondatlanul – a tékozló fiú történetének megismétlése. A világ ama pálfordulásának „kegyelmi pillanata”, mely épp a külsőségekben mit se változtatva, mindenkor egy helyben állva történik meg.

A költő munkájának legalább akkora része a csönd és a hallgatás, mint a megnyilatkozás. Csakhogy többféle csönd, többféle hallgatás létezik. Az egyik például tehetetlenségből és tanácstalanságból fakad. Ez bizony keserves, s még részletekben is nehéz önmagunknak bevallanunk. De van aktív csönd és aktív hallgatás is, ami leginkább az atléták fölkészülésére hasonlít. Ez jófajta csönd. Veszélye, hogy olyannyira hozzászokhatunk, hogy többé nincs is kedvünk az aréna kétes nyilvánossága elé lépni. Pedig a művek kockázatát nem pótolja semmi. A legjobbfajta csönd is csak benne nyer értelmet – akár az imádság a felebaráti cselekedetben.

T. S. Eliot kétféle fantáziát különböztet meg: a tárgyába intuitíve behatoló és az úgynevezett kombinatív fantáziát. A kombinatív fantázia építőelemeit változatosan csoportosítja, variálja, s a közhit ezért benne véli megvalósulni a valóban széles és gazdag képzelőerőt.

A valóság azonban ennek épp az ellenkezője. Az igazi fantázia a dolgokat a maguk egyediségében, egyszerűségében képes megragadni – lélegzetelállító erővel. Gondoljunk Van Gogh képeire. Az egyiken egy szék, a másikon egy almafa, a harmadikon pár cipő, a művész ütött-kopott bakancsa. Mégis: valamennyi kimeríthetetlen gazdag, s épp szegénységében kimeríthetetlen. Valamennyi a csönd és a monotónia „átváltozásának” csodája, az intuitív fantázia, az egy helyben állás parttalan tűzvésze, áradása.

 

Jegyzet