Katolikus szemmel (XXII.)

Illyés Gyula a Kortárs legutóbbi számában meglepő és gazdagon árnyalt feljegyzésekben számol be az öregedés élményéről, ellentmondásosságáról. Tűnődéseiben – természetesen – helyet kap a természetfölötti is, ahogy az elmúlás szorításában felszökken az élet, a halál szorításában az öröklét. Írása – szellemi alkatának megfelelően – inkább beszámoló, mint vallomás; nem az utolsó, hanem az „utolsó előtti” lépés – lépések? – története. Egy montaigne-i és voltaire-i alkat őszinteségét csodálhatjuk benne, akit végtelen hosszú út választ el mégis a következő, az „utolsó lépés” krónikásaitól – Pascaltól, Kierkegaardtól, Simone Weiltől. Ez persze nem értékmérés. Hiszen Illyés már fiatalon is az „utolsó előtti lépés” művésze volt, ez adta írásainak ízét, bizonytalanságból fogant érzékenységét, s nevelte rá, hogy stílusa egy fokkal mindig meggyőzőbb legyen, mint meggyőződése. Bizonytalanságáról soha semmi nem vallott mélyebben, mint stílusbiztonsága. Végig vándorolt hűségesen az időn, ez igaz, de végig az „utolsó előtti lépés” vándora maradt, ahogyan Pascal – például – egész életében az utolsót lépte. Ismételjük: ez nem értékítélet, hanem jellemzés. Illyés sajátos életműve igen nagy segítséget nyújt mindazoknak, kik rokonai, s akikben a bizonytalanság az ő segítségével tud valódi szavakra találni, még akkor is, ha vallásos elmélkedései lényegében soha nem lépik át a tisztán humanista szintet.

 

Jegyzet