Profik és amatőrök

Egy fiatal „műkedvelő” színjátszócsoport műsorát láttam a napokban. Előadás után kíváncsi, barátian érdeklődő szemek gyűrűje vett körül: mi a véleményem a munkájukról?

Kérdésükben olyan nyílt és minden kritikára kész kíváncsiság volt, hogy eleve kizárt mindenfajta „nevelő szándékú” köntörfalazást. Elismerésemet és bírálatomat elég volt, legalábbis előszörre, egyetlen tárgyilagos mondatban közölnöm. Ezt feleltem: „Egyetlen negatív előjelű mondatban tudnám leginkább megfogalmazni véleményemet: előadásukban nem volt semmi hamis hang”.

A lakonikus válasz senkit se hűtött le. A tárgyilagosság, a tárgyilagos önismeret és ügyszeretet boldogságával azonnal megértették, mit akarok mondani. S ezután akadálytalanul térhettünk rá a részletek és az egész megbeszélésére, arra, hogy mit is kéne, mit is lehetne még tenni vállalkozásuk érdekében.

Műkedvelők? Régóta érzem – érezzük –, hogy a kocka megfordult. A színjátszásban mindinkább a „szakma” kezd valamiféle szűköset és elégtelent jelenteni, s néhány fiatal spontán tömörülése napról napra korszerűbb igazság és valódibb reménység hordozója.

A „szakmára” való örökös hivatkozás számomra mindig is gyanús volt a művészetben. Éreztem benne a rettegést, a védekező félelmet – a szellem elől a betűhöz való tapadást, s képmutató biztonságát. Csak aki napról napra vállalja a kezdők didergő csupaszságát, bizonyulhat talán – legvégül – mesternek. És ez nem külsőségeken múlik, épp nem valamiféle tanulékonyságon – hanem legbelül, a szív és az értelem „rejtekében” dől el.

Ami ebben a kérdésben „új” számomra, az mindössze annyi, hogy ez a különben meglehetősen rejtett igazság kezd napnál világosabbá válni. A színjátszásban például – hogy választott témánknál maradjunk – a „szakmai tudást” mindinkább fölülmúlja a valódibb és mélyebb érdekek jelentkezése. A spontán tömörülésekben egy újfajta színház, újszerű életközösség keresi kibontakozását, ahol a szellemi együttélés és a közös kifejezés öröme és kutatása fölülmúlja a pénz és a beérkezés üres varázsát. Néző és színház közt az éles vonal nemcsak a különböző dramaturgiákban mosódik el ma már – hanem valójában a társulások természetében is. Ki játszik és kinek? És miért? És hogyan? – nem telik bele sok idő, s a válasz mindegyik kérdésre merőben új és más lesz, mint ahogyan azt idáig „megszoktuk”.

S hogy miért épp a színház világában mutatkozik legszembetűnőbben a fordulat? – erre se nehéz megfelelni. Azért, mert épp itt van a „szakmai dilettantizmus” a legnagyobb kísértéseknek kitéve, a legszívósabb önvédelemre kényszerítve. Egyrészt. Másrészt: mivel épp a színház érinti legkorszerűbb vágyunkat: egy új és alkotó együttélés lehetőségének elnapolhatatlan szomjúságát.

 

Jegyzet