Tökéletesség és alázatAz Evangélium tökéletességre hív meg bennünket: „Hallottátok a mondást: Szeresd embertársaidat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, aki napját felkelti rosszakra és jókra egyaránt, esőt ad igazaknak is, hamisaknak is. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, milyen jutalmatok lesz? Vajon nem ezt teszik a vámosok is? És ha csak testvéreiteket üdvözlitek, milyen különös dolgot tesztek? Vajon nem ezt teszik-e a pogányok is? Legyetek tehát tökéletesek, mint mennyei Atyátok is tökéletes.” A Máté-evangéliumból vett fenti idézet talán legszebb és leggazdagabb megfogalmazása a keresztény tökéletesség iskolájának. A szimbólumok nyelvén az isteni alázat követésében jelöli meg a keresztény tökéletesség útját. Ennek világos fölismerése annál fontosabb, mivel a régi pogány felfogás ma is sokakban ott kísért. Hányszor hallhatjuk: „Én büszke lélek vagyok, tökéletességre törekszem, nem tudom alább adni”. S aki így beszél, nem is gondol arra, hogy a tökéletesség és büszkeség az evangéliumi tanítás szerint gyökerében ellentmondásos, egymást kizáró fogalmak. A nap és az eső képében az Evangélium nem csupán az anyagi világ Isten iránti föltétlen engedelmességét állítja elénk példaképül, hanem Istennek a teremtéssel szembeni osztatlan és isteni alázatát is (Simone Weil). Ily módon eső és nap mechanikus pártatlansága egy magasabb, isteni síkra vetítve mint az alázat szimbóluma s a szeretet elengedhetetlen törvénye jelenik meg számunkra. A tökéletességre való meghívás tehát lényege szerint alázatra való meghívás; a szeretetnek minden ítélkezéstől mentes gyakorlatát jelenti. A nap sugaraival azért szállhat alá a földbe, mert a magasság útját járja, s azért lehet minden élet forrása, mivel minden élő szolgája. E gyönyörű jelkép a lelki életben érvényesül csak igazán. Aki az alázat nyitottságában és osztatlan odaadásában él, anélkül hogy tudná, a tökéletesség magaslatát látja, részese azoknak az isteni erényeknek, miket soha, semmiféle körülmények között nem birtokolhat az egyéni büszkeség bármiféle különállása.
(Új Ember, 1968. július 28.) |