Vallomás a költészetről

A mai francia költészet egyik legkitűnőbb tehetsége a kanadai születésű Anne Hébert. Ereje, fűtöttsége Emily Brontët idézi; lírája tömör, szakadékos és nehezen megközelíthető, emberi mélységet és transzcendens magaslatokat egybeolvasztó. Vallomása a költészetről ugyanakkor áttetszően világos, bizonyítva, hogy a „bonyolult” költészet és a világos gondolkodás nagy művész esetében nemhogy kizárja, ellenkezőleg, feltételezi és igazolja egymást. Példás gondolatsoraiból érdemes idéznünk néhányat.

„A költészet – írja – sose magyarázkodik, mivel maga is élet. Egyszerűen van, és betölti helyét, mint egy élőlény. Csak a csendben és az eredendő szegénységben találhatunk rá, s az olvasónak is várakozón és fegyvertelenül kell magába fogadnia, ahogy a kicsinyek megtanulják az anyanyelvet.”

„Minden mű azonban, legyen akár a legkülönb, nem őriz-e szívében valami titkos és mély tökéletlenséget, mely épp emberi sorsunk csalhatatlan bélyege rajta, s aminek a művészet csupán egyik, ha mégoly magasrendű megnyilatkozása? Ugyanakkor semmi se megrázóbb, mint a föld e bélyege, mely jóllehet arculcsapása a Szépségnek, mégis a legigazibb nagyságot kölcsönzi neki.

A művész nem riválisa Istennek. Nem kel versenyre a teremtéssel. Szolgálja csupán küldetésével. Egész életével odaadóan a kegyelemre fülel, harcol az angyallal a sötétben. Tudja, mit ér a nappal és mit a világosság.” […]

„Akár a pók a hálóját, akár a növény leveleit és virágát, a költő se »talál ki« semmit. Teljesíti szerepét, betöltve, amire született. Őrizkednie kell tehát minden beavatkozástól, ami meghamisíthatná belső igazát. S ez nem könnyű: hűséggel óvnia legmélyebb igazságát, legyen az bármilyen keserves, utat nyitva, formát adva neki. Mennyivel egyszerűbb lenne, és biztonságosabb is, kívülről irányítva azt írnia, azt mondania, amit mások hallani szeretnének tőle. És pontosan ez az a pont a művészetben, ahol az erkölcs színre lép, szigorú követelményeivel.

Erkölcsről és művészetről annyit fecsegtek, hogy a valódi probléma alig tűnik ki az előítéletek halmazából. Valéry szerint: »Becsületességgel már lehetséges a Szépség.« De ezt a becsületességet pillanatonként ellenőriznünk kell. S a valódi művész magas morálja nem mindig azonos az építő vagy elkötelezett művek követelményével. Egyes írók nem hamisítják-e meg olykor szemérmetlenül azt a költői igazságot, amelyért felelősek, valamely, a művön kívül eső ok érdekében? Egyes katolikus regényekben például hány megtérés hat erőszakoltnak, mert nem indokolja a mű belső logikája!

S ellenkezőleg, ki tudja, mily tanúságtétel Isten mellett egy oly valódi mű, amilyen Prousté is volt, aki nem törekedett egyébre, mint művészi teljességre – megvalósítva regényében a maga belső törvényeit…?”

„Minden könnyítés csapda. Aki hallásból tanul muzsikálni, nem juthat messzire. S aki megelégszik azzal, hogy úgy írja verseit, ahogy a zsebkendőt hímzik, félő, hogy örökre a hímzésnél marad.

A költészet nem a hetedik nap nyugalma. A világ első hat napjának tömkelege az övé, ott működik a föld és vizek zavarában, a táplálékát és nevét kereső élet küzdőterén. Éhség és szomjúság, bor és kenyér.

Hazánk a világ első napjait lakja. Életünk: fölfedezni és megnevezni. Arcunk, ez a homályos arc, szívünk, ez a hallgatag szív, ember előtti tájaink, melyek azt akarják, hogy megszálljuk és meghódítsuk őket, s az a dadogó beszéd, mely a sötétben küszködik – nappal után, világosság után kiált.

Holott a költészet első sorai már elhangzottak. Igaz, e szavak főképp a magányról és a szerencsétlenségről beszélnek, azonban Camus tanúsága szerint: »A valódi kétségbeesés haláltusa, sír és szakadék, de ha megszólal, ha egyszer gondolkodik, s főként ha írni kezd, testvérünk rögvest felénk nyújtja kezét, magára lel a fa, megszületik a Szeretet. A reménytelen irodalom eleve ellentmondásos fogalom.«

Én magam hiszek a költészet értékében, hiszek a megváltásban, mely minden igaz, megélt és leírt szóból fakad. S hiszem, hogy a költészet, mint a kenyeret, megtöri a magányt” – írja befejezésül Anne Hébert.

 

Jegyzet