Templomok, templomtornyok

Mostanában sokat utaztam, s nyilván ez tudatosította bennem a régóta lappangó észrevételt a templomtornyok növekvő szerepéről közöttünk.

Igaz, semmiképp se új ez a szerep, csak valamiképp új hangsúlyt, új érvényt kapott, talán nem is közvetlenül vallásos értelemben.

Legalábbis az első pillantásra nem.

Szigorúan a jelenségek világában maradva, azt mondanám, hogy érzékenységünk színpadán a templomtornyok észrevétlenül átvették a hajdani ligetek, vagy éppen egy-egy magányos faóriás szerepét, s a templomtornyokkal mintha egy sokkalta ősibb kozmikus üzenet törne át, jutna el hozzánk.

Szemünk úgy pihen meg rajtuk – egy gót katedrális vagy egy falusi templom sziluettjén –, mintha fák zöldjénél mélyebb zöldbe, folyókénál ősibb nyugalomra pillantana.

Mit fedeztünk fel bennük, közösen, anélkül hogy összebeszéltünk volna?

Kárpótlásul a demitologizált természetért, először is a kozmoszt. Mivel minden templom – a görög, a román, a gót, s korunk modern temploma is – egy-egy világmodell. S e világmodellen keresztül érzékenységünk ma sokkalta inkább talál kapcsolatot a mindenséggel, mint a pillanatnyilag túlontúl profánná lett és provinciálissá szűkült természet közvetítésével.

Ezek után persze már az is világos, hogy újszerű érzékenységünk a templomok „jelenlétére”, közvetve vagy közvetlenül, miféle igényt, szomjúságot revelál. Tudva, nem tudva: a templom a mindenség megtestesülése, inkarnációja, a megfoghatatlan univerzum csodával határos megjelenése és önátadása közöttünk, s ily értelemben rokona a másik, sokkalta nagyobb titoknak, mit emberi történetünkben Isten megtestesülése jelentett.

Ily módon, ha nem is mint Isten fölszentelt háza, de mint a mindenség inkarnációja, a templom mindenkiben azonos szférát érint, azonos érzékenységet szolgál.

Némán és pótolhatatlanul.