Katolikus szemmel (XIX.)

Világunk tagadhatatlanul napról napra élesebben kerül szembe a fiatalság problematikájával. Valamiféle, egyelőre inkább csak leírható, mint megfogalmazható jelenséggel, amire aligha alkalmazhatók eddigi szavaink.

De mi történik mégis? Mi az a minimális bizonyság, amiről már ma meggyőződhetünk?

Valamikor a férfikor volt az életbe lépés helye és ideje. A fiatalság – a mi fiatalságunk is még – készülődés volt csupán erre a „belépőre”. A színfalak mögül lestük, tanultuk, ismételgettük azt a szerepet, amit „színre lépve” el kell majd mondanunk. Bizonyos értelemben indirekte és lopva voltunk csak fiatalok, a férfikor szerepkörét magolva.

Ez az „indirektség” csapott most át gyökeres ellentétébe: saját és közvetlen életet követelve a maga számára. Van ebben a fordulatban egyrészt valami evangéliumi, másrészt valami, a merénylettel rokon direktség, ahogyan a pillanatban mindig is kétféleképpen lehetett élnünk. Úgy, ahogy a mezők liliomai, és úgy, ahogyan a bűnözők. Jelenlétének valóságáért küzdve nem csoda hát, ha a fiatalság is lépten-nyomon kétértelmű jegyeket mutat.

De van a folyamatnak egy másik oldala, másik nehézsége és újdonsága is, amit röviden „zseniális pozíciónak” neveznék. Mit értek ezalatt? Régen a tehetséges egyes ember, belül, önmagában, mielőtt világát megfogalmazta volna, előbb kétségbe vont és lerombolt maga körül mindent, amit készen kapott. Úgy mondtuk: kivívta belső szabadságát. Nehéz művelet volt ez, hihetetlen morális erőt és értelmet, szívósságot követelt. Egyszóval, csak a legkülönbeknek sikerülhetett. Ez a szabadság és tisztánlátás azonban – amit bizonyos értelemben nagyon is egészséges módon a kivételes egyes vívott ki valaha – most, a mai fiatalok számára készáruként a „zseniális pozíció” képében jelentkezett, s kényszerítő erővel egy egész nemzedéknek kínálta föl magát. A fölgyorsult idő és a történelmi kataklizmák „jóvoltából” ez a nemzedék mint nemzedék kapta készen azt, amit régen, induláskor a tehetséges egyes embernek magának kellett kivívnia: a rettenetes súlyú belső szabadságot. Igen, készen kapta – s ezért a nagy kérdés is, hogy lesz-e vajon ereje hozzá? A lángelmét követelő pozícióhoz, induláshoz, „belépőhöz”, amikor nincs „bemagolt szerepe” többé, hanem „színre lépve” magának kell többé-kevésbé rögtönöznie?

 

(Új Ember, 1968. június 23.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]