Huszonhárom éve…

hogy egy rettenetes világégés után a béke esztendeit éljük. Ezzel a keservesen megszolgált békével se tűntek el azonban a nehézségek a világból, s a kezdet boldog föllélegzése után ma a béke gondja korunk legfőbb „vizsgakérdése”.

A béke nemcsak óhaj, humánus remény többé, hanem az egész emberiség hamleti kérdése. A dán királyfi töprengése a helsingöri vár fokán – „Lenni vagy nem lenni” – méltán lehetne a modern emberiség monológja, szemközt az Idő tengerének hullámverésével. „Az egyik hullám fehér volt, a másik fekete” – írta Shakespeare után egy másik angol, T. S. Eliot, ugyancsak az Idő tengeréről, ezzel jelezve annak kétértelműségét. Az a tenger viszont, ami előtt ma az emberiség meditál, vagy mindenestől fehérnek bizonyul, vagy mindenestől feketének. Vagy az élet, vagy pedig a halál tengere.

De épp e veszélyközelség hozhatja meg számunkra azt a minőségi változást, kényszerítheti ki belőlünk a kölcsönös belátásnak azt a fokát, mely elengedhetetlen föltétele a tartós és valódi békének a földön, épp e veszélyközelség a föladatnak azt az elmélyült analízisét, amire idáig nem voltunk kellően rászorítva. Lélegzetelállító nehézség, lélegzetelállító remény: az örök béke kapujában állnánk? „Ahol legnagyobb a veszély – idézhetnénk Kierkegaard-ot –, ott a legközelebb a szabadulás, a megoldás.”

Huszonhárom évvel ezelőtt április 4-e Németországban, távol hazámtól ért. Egyszerre volt a béke és az otthon üzenete. Gyermeki és szeplőtlen érzéseket keltett bennem, árnyék nélküli ragyogást, reményt és vágyakozást. A béke „első napja” az aggálytalan boldogságot hozta számomra ott a legyőzött Háború tetemén, a romokkal borított idegenségben. Akkor még nem tudtam, nem tudhattam, hogy fölszabadulásunk, a „béke első napja” nem csak a történelem irgalmas és gyönyörű ajándéka volt, hanem a jövő új, méghozzá minden eddiginél nehezebb, perdöntőbb föladata is. Legnehezebb és legszebb föladata: a felnőttség kezdete. Az emberi történet számára – ma már tudjuk – a „férfikor első napja”.

Ezentúl mindannyiunk számára létkérdéssé vált a történelmi igazság vállalása és keresése. Értelemmel, kitartással, a belátás erényével fölfegyverkezve, mivel béke nincs más, csak igazságos és kiérdemelt béke. Az igazság, az igazság keresése ezentúl nélkülözhetetlen történelmi szükségszerűséggé vált. Íme, felnőttségünk lényege. Férfikorunk kikerülhetetlen konzekvenciája.

 

(Új Ember, 1968. április 7.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]