Katolikus szemmel (XVII.)

Minden generáció „új nyelvet” beszél. De amíg régebben csak ritka volt a döntő generációs fordulat, s egyik nemzedéket többnyire csak alig érezhető „nyelvi változások” választották el az előző nemzedéktől, ma, a „fölgyorsult időben”, úgy tűnik, hogy két, sőt talán három „nyelvváltást” is meg kell élnie egy-egy embernek. Aki nem számol ezzel a ténnyel, úgy hiheti, a világ végképp eszét vesztette, megzavarodott körülötte. Pedig erről szó sincs, csupán „új nyelvet” beszél. De beszéd ez is, nyelv ez is, ha másban és másképp kínálja is a megértést. Nekünk, akik hozzászoktunk ahhoz, hogy idegen nyelveket tanuljunk, ezentúl bele kell törődnünk abba, hogy életünk során anyanyelvünkön belül is két vagy akár három nyelvet kell majd elsajátítanunk.

Ez az újfajta tanulás nem ígérkezik könnyűnek. S mivel mindegyik nemzedék természetes restséggel csak a maga generációs nyelvét hajlandó beszélni, ebben az új, időbeliségben fenyegető Bábelben nem is az öregek és nem is a fiatalok lesznek a legnélkülözhetetlenebbek, hanem azok, akik képesek lesznek leküzdeni az idő egymásra torlódó új és új beszédét. Azok, akik a nyelvi nehézségek eddigi, klasszikusnak nevezhető szélességi körei után most az időbeliség új, hosszúsági köreinek „nyelvi akadályait” is hajlandók lesznek legyőzni.

 

Jegyzet