Állomásról állomásra

A jelen napokban két evangéliumban is szerepel a mondat: közeledett húsvét ünnepe. Az egyik evangéliumi szakasz a csodálatos kenyérszaporításról szól, a másik a kufárok kiűzetéséről. Mindkettő Jézus nyilvános működésének egy-egy vonását idézi, de ami valóban közös bennük, az valamiféle hirtelen árnyék, egy új és tragikus hangsúly megjelenése. „Mikor az emberek látták, hogy Jézus csodát művelt, beszélni kezdtek róla egymás közt: »Bizonyára ez a próféta, akinek el kell jönnie.« Mikor Jézus észrevette, hogy megindulnak feléje, hogy erőszakkal királlyá tegyék, visszavonult a hegyre, egészen egyedül.” A másik szakasz zárósorai még világosabbak: „Húsvét ünnepén, amikor még Jeruzsálemben tartózkodott, sokan hittek benne, mert látták az általa művelt csodákat. De Jézus nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, és nem szorult rá, hogy bárki is fölvilágosítsa az emberről. Tudta ő, mi lakik az emberben.”

Az igazság az, hogy Jézus minél inkább közeledik küldetése beteljesítéséhez, annál ritkábban tesz csodát, szenvedésének napjaiban pedig végképp elutasít mindent, ami egy közönséges halandó erejét meghaladná.

A megváltásnak megvan a maga isteni menete. A csodálatos kenyérszaporítás ebben a rendben nem egyszerű előképe az utolsó vacsorának, hanem mintegy ellenképe is. Ha az előbbi csoda volt, az utóbbit „ellen-csodának” is nevezhetnénk a csoda megszokott értelmében. Hiszen az érzékektől azt az elemi bizonyosságot is megtagadja, amivel különben még a köznapi valóság is segítségünkre siet. A megváltás iskolájának első állomása a csoda, a második – a szenvedéstörténet tanúsága szerint – a földi valóság súlyának maradéktalan vállalása, s a harmadik – és legfőbb – a hit rejtett csodája, a valódi csoda, mely minden tapasztalást fölülmúl. Ez a rend – kimondatlanul – elemi erővel dolgozik az Evangéliumban, s nemcsak élesen megkülönbözteti mindenfajta legendától, hanem valamiféle hiperrealitás a természetfölötti valóság erejét kölcsönzi neki.

„Sokan hittek benne, mert látták az általa művelt csodákat.” Nem véletlen, hogy Jézusra mély árnyék, aggodalom telepedik. Csodákkal kell az embereket valóságra nevelnie, s azon is túl a szeretet láthatatlan, isteni realitására! De rá tudja-e vezetni őket az isteni és emberi dráma ama magasabb szintjére, hol semmi rendkívüli nem történik azon kívül, aminek természet szerint meg kell történnie, amikor egy embert keresztre vernek? S ami még szorongatóbb: hogy adhatja élő eledelül magát nekik, darabka kenyeret nyújtva feléjük?

Pedig ezt akarja. Minden csodájával ezt készíti elő: hogy a valóság alázatos vállalása minden csodavárásnál többet ér, s minden valóság illúzió a szeretet királyi napja mellett.

„Közeledett a húsvét ünnepe.” A megváltás előre haladó műve állomásról állomásra e valóság egyre keményebb, de egyre emelkedőbb hierarchiájába vezérel bennünket, hogy végül csakugyan eljuthassunk a szeretet minden egyebet kioltó ragyogásába.

 

Jegyzet