Katolikus szemmel (XV.)

Közélet és magánélet látszatra ellentmondó, valójában szorosan összetartozó, egymást kiegészítő fogalmak. Ahogy a közélet rendje elengedhetetlen föltétele a magánélet nyugalmának, egészséges társadalom sincs az egyes ember békéje, tisztes boldogulása nélkül.

Ez az általánosnak nevezhető igazság a kereszténység megfogalmazásában egészen rendkívüli szerepet tölt be. A két fő parancsolat, az istenszereteté a magánélet, a felebaráti szereteté viszont a többiek iránti kötelezettség parancsát tartalmazza. Az első az ember belső életének, a másik külső cselekedeteinek önzetlenségét követeli meg.

Mivel pedig a két törvény lényegében egy, a keresztény sose a többiek elől vonul magába. Visszavonulásának, kivonulásának a világból sose lehet az önzés a motorja. Ez különben is képtelenség. Találóan mondja Pascal, hogy az önző ember nem tud maga maradni. Kivonulása valójában csak még mélyebb beöltözés a világba, a világtól kicsikart lehetőségekbe – történjék bár ez négy fal között vagy magányos szigeten. A világból csak az önzetlen tud visszahúzódni, az, aki a világból is a világért vonul vissza.

Épp ezért a jó közösségnek is elsőrendű érdeke, hogy elősegítse azt a „termékeny csöndet”, melyben az egyes ember a legtöbbet tehet, a legalkotóbb módon dolgozhat a többiekért. Hogy pedig ez a magány sose válhassék üressé – Isten maga vár ránk szívünk csendjében, kamránk magányában, akárcsak odakint a felebarát szükségében. Máskülönben egyhamar kimerülne a szívek körforgása.

 

(Új Ember, 1968. február 25.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]