1968

A karácsonyi lemezvásár

kétségtelenül legszebb újdonsága a kiváló lengyel zeneszerző, Krzysztof Penderecki Lukács-passiója volt (Passio et mors Domini nostri Jesu Christi secundum Lucam). A nagyszabású, másfél órás terjedelmű mű huszonnégy tételből áll. Csak a legszebbeket idézem cím szerint: O crux, ave (Üdvözlégy, Kereszt), Deus meus, Deus meus (Istenem, Istenem), Jerusalem, Jerusalem, Et bajulans sibi crucem (És magadra vetted keresztedet), Ibi crucifixerunt eum (Ott megfeszítették Őt), In pulverem mortis deduxisti me (A halál porába vetettél), Stabat Mater Dolorosa (Állt a Fájdalmas Anya), In te Domine speravi (Benned, Uram, reményem). A szerző szövegrészleteit részben Szent Lukács evangéliumából, részben a Római Breviáriumból, részben meg a zsoltárok világából merítette.

Érdemes a lemezhez csatolt bevezetőt idéznünk: „A Passiónak a középkori misztériumjátékokból keletkezett formája a renaissance-ban vált népszerűvé, amikor is – többek közt – Jakob Obrecht és Orlando di Lasso művelték. A nagyszabású oratórium felé fejlődve, a barokkban mindinkább egyéni formát nyert, amit oly mestereknek köszönhetünk, mint Telemann, vagy Johann Sebastian Bach, felülmúlhatatlan remeke. Nemrégen mindenütt hangoztatták, hogy a Passió halott, történelmi forma már, mely a Bach halálát követő hanyatlás után soha többé nem támadhat fel.

Krzysztof Penderecki Passiója annál inkább meglepetést keltett, mivel a fiatal lengyel zenésznemzedék vezető komponistája mind ez ideig avantgardista törekvéseiről volt nevezetes.

A szerző váratlan visszatérése a hagyományokhoz csodálattal töltött el egyeseket, másokat haraggal. Saját esztétikájának elárulásával vádolták. Csupán Penderecki alkotómunkájának mélyebb vizsgálatakor derül ki, hogy e fordulat egyáltalában nem volt váratlan, s épp nem volt fordulat, hanem evolúció, melynek lehetősége előző munkáiban is ott rejlett már.”

A művet 1966. március 30-án mutatták be először a münsteri dóm 700 éves fennállása alkalmából; Lengyelországban pedig Krakkóban az állami filharmonikusok koncertházában, majd a Wawel udvarán. A mű lenyűgöző erejű, a modern zeneirodalom talán legfontosabb remeke. Visszatalálás a szakrálisba, de nem mellékösvényen vagy kerülő úton, hanem épp a teljes realitás útját járva. Penderecki népe és kora minden szenvedését összegezve talált vissza a kereszt örökkévalóságába. A mű vallásos, emberi és művészi helyét ma még lehetetlen világosan látnunk. Csak egy biztos: korunk problematikájának gyökeréig hatol, s beláthatatlan fontosságú.

Katolikus szemmel (XIV.)

Fekete Gyula kedves írását – Tanúsítvány a csodáról – olvashattuk a Szövetkezetek Lapjában. Az író gyerekkorát idézi. Szülei nagy szegénységük miatt ki akarták ábrándítani a kisfiút a „csodából”: Mikulás nincsen, az ajándékot a szülők veszik, ők viszont szegények, ne várjon hát a kisfiú semmit se tőlük. Mégis a nevezetes reggelen apróka csokoládé-Mikulás állt az ablakban. A szülők egymást gyanúsítgatták, és sohase tudták meg, hogy a kisfiú maga lepte meg magát a nélkülözhetetlen csodával.

A finom kis történet mély tanulságokkal szolgál. A gyerek ugyanis – bár a gyerekkor egyáltalán nem könnyű – a létet jónak, szépnek és ingyenesnek érzi. Ajándéknak. Mikor pedig a világ fokról fokra épp ebből akarja kiábrándítani, a gyerekszív ösztönösen ellenáll a gyötrelmes alkudozásnak. Egészen valójában sohase hagyja kiábrándítani magát. Nem az olcsó csodavárásról van itt szó, hanem arról a mély és reális alapérzésről, hogy az élet a szeretet ingyenes ajándéka. Mikor a kis Fekete Gyula önmagát lepte meg Mikuláskor, ezzel semmiképp se csapta be magát: csupán először fogalmazta meg önállóan az életről érzett legmélyebb élményét. Hogy mi ellen lázadt titokban? A lét szürke, egydimenziójú ábrázolása ellen. S minek a nevében? Ő ezt így mondta: a „mese” nevében. Csakhogy mi a mese? Nem egyéb, mint a nehéz sorsú nép filozófiája, életbölcsességének foglalata, mely metaforáiban, mivel épp nehéz sorsa miatt nem adhatja alább, mindig a lét egészét óhajtja szemlélni, vagyis: a kemény szükségszerűségben az engedelmesség iskoláját, az engedelmességben a szépség megjelenését, s a kivívott szépségben a világ végső tanulságát. Azt, hogy a lét végül is – csodálatos ellentmondásként – a tiszta szeretet ingyenes műve. Legfőbb realitás. Ajándék.

Ezért nem érheti a „kiábrándítás” pillanatában se valódi törés azok szívét, akiket a gyerekkor kellően előkészített a világ első (és végső) valóságának teljes élményére.

Jegyzet

Az erdő és a cipészlegény

Az alábbiakban egy részletet ismertetek Simone Weil Amerikai napló-jából. Egy mesét – a hozzá fűzött magyarázattal. Pontosabban: a naplóíró egy elmélkedő kérdésével. Kérdés ez, nyitottan hagyott elemzés, egy mélyen fürkésző szív egyik lehetősége. Gondolatában a bűnös alázata a döntő elem, az, hogy gyengeségünkben a jó szeretete marad egyetlen biztos vezércsillagunk. A finom elemzés segítségére lehet azoknak, akik úgy érzik, tehetetlenek saját gyengeségükkel, esendőségükkel szemben.

* *

A cipészlegény készül feleségül venni a királykisasszonyt, ki elígérkezett neki, miután a fiú megmentette az életét. Találkát ad a legénynek, aki azonban szálláshelyén elmeséli szerencsés történetét, mire altatót kevernek italába. A fiú megérkezve a találkahelyre, mély álomba merül. Varázsfogatán nyomban utána megjön a lány is, sírva kérleli, de hiába, nem tudja fölkölteni szerelmesét. Egy kis pásztorfiúcskánál üzenetet hagy részére, hogy apja palotájában hét esztendőn át fog várni rá. A fiú felébredve, egy bölcshöz fordul segítségért. „Kelj át ezen az erdőn – feleli a bölcs. – Túlsó oldalán áll a király palotája. De minden bizonnyal hétszer hét év alatt se érsz oda. Mivel aki megpróbálta, vagy meghalt vagy visszafordult.” A cipészlegény baltát fog, s nekiáll irtani az áthatolhatatlan erdőt, hogy utat vágjon benne magának. De bármilyen igyekezettel pusztítja, a bozót még sűrűbben nő ki előtte. Hol itt, hol ott próbálkozik; mindig ugyanaz a kudarc várja. Ekkor egy támadó vadállat elől fölkapaszkodik az egyik fa tetejére; innét látja csak igazán, milyen végtelen ez az erdő. Kétségbeesik. De eszébe jut a bölcs mondása: „Kelj át az erdőn”. Mi lenne, ha a fák csúcsán kelne át? Hét évbe telik, hogy a fák tetején lépkedve az erdő végére ér, s ott áll a kastély előtt. Épp ünnepelnek: a királykisasszony holnap készül férjhez menni. A cipészlegény elébe lép – rongyokban, felismerhetetlenül. Feleségül veszi a királykisasszonyt.

A mese misztikus jelentése nyilvánvaló.

*

Isten meglátogat minket, de a lélek alszik. Ha ébren lenne, minden megpróbáltatás, minden erőfeszítés nélkül létrejöhetne a lelki frigy, ahogy az egyes szentek esetében meg is történt.

De mivel alszunk, Isten távozni kénytelen, egyedül látogatásának nyomát hagyva maga után, jelezve, hogy vár ránk. Át kell kelnünk a rosszon, végére kell érnünk a rossznak, hogy elérkezzünk Hozzá. Az ember két kézzel esik neki bűnei erdejének, vágja, irtja a bozótot. De az csak újranő. Reménytelenül.

A bűnök fölött kell hát átkelnünk. Keserves, lassú út ez – de járható. Valóban haladunk, s célhoz is érünk a végén.

De mit akar mondani: hogy a rossz felett, mint aki egyik fa csúcsáról lépked a másikra – úgy kell haladnunk?

Azt, hogy a bűnt ugyan irtanunk is kell magunkban, főként azonban azon igyekeznünk, hogy bűneink végére érjünk és túladjunk rajtuk.

Túl minden bűnünkön, legfontosabb: a ránk várakozó tiszta jóra, nem a bűneinkre, hanem lankadatlanul a tiszta jóra gondolnunk.

Jegyzet

Életem legfontosabb könyve

az Újszövetség. Stílusa tétova, töredezett, esendő. Ahogy a nagy drámaírók is olykor a legsúlyosabb és legmagasabb rendű igazságokat egy gyermekkel mondatják ki. Ez a könyv több mint könyv.

A könyvek közül századunkban Simone Weil írásait vélem a legkülönbnek. Számára stílus, élet és gondolat: egy és ugyanaz. Gazdag terméséből is kiemelkedik amerikai naplója: La connaissence sur naturelle.

A művészi alkotások közül életemben a legtöbbet a következőkön tűnődtem – s fogok még minden bizonnyal nagyon sokat tűnődni –, vagyis a legdrágábbak számomra: Homérosz Iliász-a, Platón Lakomá-ja, a görög tragédiák, Keresztes Szent János Belső várkastély-a, a Gregorián-énekek, Shakespeare és Racine színháza, Dosztojevszkij regényei, Bach és A. Webern zenéje, Van Gogh képei, Cranach és Klee festészete, Rembrandt egy-egy alkotása, Kierkegaard tanulmányai, Ionesco és Beckett egy-egy darabja, s aránylag nagyon kevés költő.

Fölsorolásom rögtönzött. De hogyan is lehetne erre a kérdésre másképpen felelni?

Jegyzet

Samuel Beckett

Elesettek című hangjátékát hallhattuk nemrég a rádióban. Döbbenetes mű. Tolmácsolásában az öregkor végeérhetetlen széthullás a halál és a meghalni nem tudás rettenetében. Végső tapasztalatunk az életről: hogy a legnagyobb nyomorúság árán se akar véget érni. Hogy meghalunk, hogy van halál, azt véglegesen mindig csak másokról tudjuk meg – miközben a mi életünk akár vakon és bénán is, de egyre csak tovább tart… Ez a mi rettenetes „öröklétünk”. Agóniára vagyunk ítélve, anélkül hogy a halál nagyszerű fölmentését valaha is tudomásul vehetnénk, valaha is megtapasztalhatnánk…

A drámairodalom aligha ismer ennél keserűbb problematikát. Beckett színpada a befejezhetetlen végesség pokla, melyben széthullott emberi alkatrészek monologizálnak a szerző könyörtelen figyelmének vallató fényében.

S mégis, bizonyos értelemben vallásos színpad ez. Vallásos abban az értelemben, ahogyan Beckett hitetlenül is egy misztikus szenvedélyével, minden kelléket és járulékos elemet félrevetve, egyedül az emberi lét végső kérdéseire szegezi tekintetét. Vagyis: olyan módon vallatja az evilágit és időbelit, ahogyan csak Istent faggathatjuk az öröklétről.

Beckett értelme egy misztikus szenvedélyével kérdez, de minden megáll az érzéki határán, vagy még inkább talán: egy lépéssel az érzéki határa előtt – leszegett fejjel, a lába elé meredve.

Szemben vele a nagy misztikusok, akik a hiányzó lépést is megtették, mindenkor élesen különválasztják a halál és a testi halódás valóságát. Az agónia: a testé. A halál: valójában a lélek birodalma. És ez utóbbi messze-messze túlnő az időbeliség határán.

Keresztes Szent János, ki még életében megtapasztalta az igazi halált, így ír erről az „utolsó lépésről”: „A csúcson: semmi. A tetőt egyedül Isten dicsérete és dicsősége lakja.”

Jegyzet

Költői vallomás a lelki életről

Pierre Emmanuel, a kiváló francia költő és katolikus gondolkodó, húsz esszéből álló könyvet publikált az Editions du Seuil kiadónál A világ belül van (Le Monde est interieur) címmel. Pierre Emmanuel új műve a lelki élet könyve, annak dicsérete, ami az emberben „bent” születik. Mit jelent embernek lenni? – kérdi a költő. „Embernek lenni – foglalja össze gondolatait – annyit tesz, hogy jelen kell lenni a világban, s jelen kell lenni önmagunk belső világában, szüntelenül kívül s belül kell tartózkodnunk.” Emmanuel árnyalt, finom stílű, de a kereső ember szenvedélyességétől átfűtött írásaiban azt a drámát rajzolja meg – különösen szép Claudel és Péguy költészetét vizsgálva –, amely az élet két síkja, a fizikai és a szellemi lét, a természet és a kegyelem közt folyik a költőben.

Jegyzet

Az őrültek művészete

Tudjuk, hogy a múlt század végén divatba jöttek az őrültek. A modern festészet – nevezetesen a szürrealizmus – pillanatig se titkolta mély vonzódását az őrültek festészetéhez. Nincs ebben semmi csodálatra méltó. A művészet szükségszerűen szomjúhozza azokat az ősi forrásokat, amelyeket a hétköznapok rutinja, a megszokottság újra és újra betemet. Nos – az őrültek esetében – épp a hétköznapok világából való számkivetettségük biztosítja, hogy számukra e lét élménye, ha zavarosan is, de mindig közvetlenül van jelen. (Hasonlóan a gyerekek élményvilágához, ami különben a gyerekrajzok „divatját” is magyarázza). Az újkori művészeti forradalmak nem véletlenül figyeltek hát föl az őrültek művészetére, amikor a lét élményének minél elemibb, minél közvetlenebb, hitelesebb és őszintébb megragadását áhították. Annál meglepőbb egy hamburgi tudósítás arról a több száz képpel kapcsolatos gyűjteményről, melyet közel száz évvel ezelőtt állítottak össze elmebetegek rajzaiból, festményeiből, s amit ma egyedül ítélnek valóban hiteles gyűjteménynek. Mióta ugyanis divatba jött az őrültek művészete, a divat visszahatott az ő festészetükre is. (Akárcsak a fölkapott gyerekrajzok kultusza is megzavarta azok hitelét, tehát épp azt, ami értékessé tette őket.) A bizarr tudósítás kettős tanulsággal szolgál. Az egyik: hogy a divat nem más, mint fölgyorsított mulandóság. A másik pedig: hogy a művészet sose az őrület, hanem a hitelesség csodája, amit valójában egyedül önmagunkban találhatunk meg, vagy sehol.

Jegyzet

Bűn és megbocsátás

A bűn igaz megítélését lehetetlenné teszi egyfelől a túlzottan pszichologizáló, másfelől a ridegen jogászi megközelítés.

A pszichologizáló megközelítés veszélye nem a bűnös megértésében rejlik, hanem abban, hogy magát a bűnt érti meg; elemzése végén magát a bűnt nem érzi többé bűnnek. A Freud utáni lélektani regények java részének ez a fő hibája. A bűn betegség és trauma nevet kap bennük. Elveszti realitását, s így e regényekből szükségszerűen kimarad az emberi dráma valósága, művészi hitele, tisztító lehetősége. Ahol nincs valódi bűn, valódi dráma és valódi katarzis se lehetséges. – Dosztojevszkij azért számít ma is a legkülönb lélekábrázolónak, mert a traumákkal együtt a bűnt is ábrázolta, lélekismeretével csak még inkább elmélyítette a bűn fölismerését, a bűnnek a betegséggel sokszor egybefonódó, de elvéthetetlen jelentését.

A másik, ellenkező véglet, a bűn jogászi kezelése viszont a bűnös tökéletes félreértésével fenyeget, s a bűnt egykönnyen – leválasztva azt az emberi szituációról – mint embertelen botrányt kezeli.

Mindkét út hamis, s rendszerint mindkettőből hiányzik a szeretet. A pszichologizáló szemlélet látványos humanizmusa ellenére is többnyire egyoldalúan értelmi, intellektuális, s a bűnösben többnyire csak „esetet” lát, míg a jogászi szemlélet puszta „ügyet”, a bűnösből csupán bűnét véve tudomásul. Ilyen körülmények közt a bűnös is könnyen csak „betegnek”, valamiféle különös „esetnek”, vagy – a jogászi ítélkezés fényében – „szörnyetegnek” érzi magát. Mindkét esetben lehetetlennek válik számára a bánat. Az első esetben egyszerűen nincs mit megbánnia, az utóbbiban meg szörnyetegnek ítélten, a szégyen minden egyéb érzést megelőz és kizár szívéből.

Mire is tanít hát az Evangélium? Mindenekelőtt arra, hogy a bűn realitás. Másodszor, hogy legyen kicsi vagy nagy, lényegében közös tőről fakad. Minden bűn oka a szeretet hiánya, az önzés – az ember kiválása a tiszta jóból, lázadása Isten ellen. Enélkül tulajdonképpen nincs is bűn. Viszont hihetetlen, hány, látszólag ártatlan gesztusunk szolgálja, készíti elő a lélek egy-egy vétkes döntését.

Mivel pedig a bűn mindig a szeretet elleni vétek, ezért orvosolni is egyedül a szeretet síkján orvosolható. A bánat egyedül abból a fölismerésből fakadhat, hogy vétettünk bármit is, lényege szerint mindig a szeretet ellen vétettünk. Aki ezt világosan látja, már megbánta bűneit.

Enélkül viszont nincs bánat, csak félelem és szégyen van. Félelem és szégyen azonban csak arra vall, hogy él bennem a bánat lehetősége, hogy a bűn még nem tompított el egészen. El kell jutnom a fölismerésig, hogy bűnömmel a szeretet ellen vétettem. S e fölismerés neve: egyszerre tökéletes bánat és tökéletes megbocsátás, mivel nincs külön bánat és külön megbocsátás Isten mindent fölülmúló szeretetében, e szeretet kegyelmének tökéletes egyidejűségében.

Mindebből világosan következik, hogy nekünk magunknak is – anélkül, hogy bűnét „kimagyaráznánk” – minden bűnöst a lehető legnagyobb szeretettel kell kezelnünk, s főképpen azt, aki ellenünk vétkezett. Egyedül ezen a szinten várhatjuk „gyógyulását”. Mivel nemcsak a megbocsátás, de a bánat is egyedül a szeretetben lehetséges, ember és ember, ember és Isten viszonyában.

Jegyzet

Katolikus szemmel (XV.)

Közélet és magánélet látszatra ellentmondó, valójában szorosan összetartozó, egymást kiegészítő fogalmak. Ahogy a közélet rendje elengedhetetlen föltétele a magánélet nyugalmának, egészséges társadalom sincs az egyes ember békéje, tisztes boldogulása nélkül.

Ez az általánosnak nevezhető igazság a kereszténység megfogalmazásában egészen rendkívüli szerepet tölt be. A két fő parancsolat, az istenszereteté a magánélet, a felebaráti szereteté viszont a többiek iránti kötelezettség parancsát tartalmazza. Az első az ember belső életének, a másik külső cselekedeteinek önzetlenségét követeli meg.

Mivel pedig a két törvény lényegében egy, a keresztény sose a többiek elől vonul magába. Visszavonulásának, kivonulásának a világból sose lehet az önzés a motorja. Ez különben is képtelenség. Találóan mondja Pascal, hogy az önző ember nem tud maga maradni. Kivonulása valójában csak még mélyebb beöltözés a világba, a világtól kicsikart lehetőségekbe – történjék bár ez négy fal között vagy magányos szigeten. A világból csak az önzetlen tud visszahúzódni, az, aki a világból is a világért vonul vissza.

Épp ezért a jó közösségnek is elsőrendű érdeke, hogy elősegítse azt a „termékeny csöndet”, melyben az egyes ember a legtöbbet tehet, a legalkotóbb módon dolgozhat a többiekért. Hogy pedig ez a magány sose válhassék üressé – Isten maga vár ránk szívünk csendjében, kamránk magányában, akárcsak odakint a felebarát szükségében. Máskülönben egyhamar kimerülne a szívek körforgása.

Jegyzet

Kölcsönös szeretet – kölcsönös szenvedés

Hamvazószerda jele, szürke hamuja arra figyelmeztet, ami sorsunkban törékeny, emberségünkben esendő. Arra, hogy halandók vagyunk. Mivel csak így, ennek teljes tudomásulvételével érthetjük meg azt a másik „gyengeséget”, „isteni gyengeséget”, amire hamvazószerdán fölkészülünk: Krisztus halálát.

A nagyböjt első napja nem véletlenül a halandó emberé, ahogy az utolsó se véletlenül a sírba fektetett Istené. Krisztus halandóságunkban adhatott nekünk egyedül halhatatlan találkozót, ahogy ezt a József Attila-sorok szándékuk ellenére is megfogalmazzák: „Aki halandó, csak halandót / szerethet halhatatlanul”. Ez az isteni szeretet legmélyebb titka, mely épp veszendőségünket választotta örök találkozóhelyül.

A hamu keresztjéről a kereszt halottjáig egyenes út vezet, egyazon út különböző stációin át. Minden állomás veszendőségünk egy-egy fejezete: tökéletes osztozkodás Isten és ember közt – halálban és halhatatlanságban.

Ezt az utat a szeretet írta elénk, végigjárni is egyedül a szeretet képes hát. A kölcsönös szeretet és a kölcsönös szenvedés: Isten és ember kölcsönös szeretete és kölcsönös szenvedése. Mivel ahogy Istennek szenvedés volt halálunk és bűneink vállalása, nekünk se lehet eljutnunk Isten tökéletes halhatatlanságába és tökéletes ártatlanságába, egyedül szenvedések árán, s egyedül a szeretet erejével. (S. Weil.)

A nagyböjt tehát lényege szerint a szeretet legmélyebb titkaiba való beavatás. A halál burka alatt itt érik a legvakítóbb fény, Isten és ember közös hajnala.

Jegyzet

„Oratorikus forma?”

Szakrális színház? című cikkemmel kapcsolatosan többen fordultak hozzám – szóban és írásban – különféle kérdésekkel, melyek azonban lényegében ugyanazt firtatták: a jövő színházáról szólva miként is gondoltam, hogy ezt leginkább „valamiféle oratorikus formában” tudom elképzelni?

Természetesen e mondat nem akart egyéb lenni – mint azt fogalmazása is elárulja – szerény sejtelemnél. Nemhiába írtam „valamifélé”-t, s oratórium helyett, hogy „oratorikus”. Ahogyan elmefuttatásomnak se lehetett célja bármi határozott jóslat – túl a jelen színházának egyfajta analízisén.

Sejtésemnek azonban némi magja mégis van. Az oratórium: „Zenére írt, vallásos vagy profán tárgyú drámai kompozíció, beszélt énekkel, áriákkal, kórusokkal és zenekarral – megjelenítő előadás nélkül” (Larousse, 1968). Nos, amikor „oratorikus” formát emlegettem, lényegében egy olyan hagyományos műfajra kívántam utalni, ami rejtett módon mintha megfeleléseket mutatna a modern színház törekvéseivel. „Drámai kompozíció, megjelenítő előadás nélkül.” Dráma, mely – a zene transzcendenciájára támaszkodva – kikerülte az utánzó, mimikri-színház veszélyét. Állva maradt. Mozdulatlan és példás kereteként annak a drámának, amit az eseményes színház egyre inkább befed és devalvál. Ilyen értelemben az oratórium nem előadás, hanem meghívás a néző számára, hogy ő maga öltözzék be a dráma anyagtalanul fölidézett valóságába. Az oratórium előadói értelemben ugyanis nem dráma, inkább drámai keret csupán. Egyfajta lemondás, mozdulatlanság (ha úgy tetszik, „antiszínház”), ami azonban lehetővé teszi számára akár a legszélsőségesebb eksztázist. Eksztatikus keret, ami épp azzal nyeri el szabadságát, hogy – legalábbis formailag – nem kíván többet puszta keretnél, így nyújtva alkalmat zene, dráma és közönség zavartalan kommunikációjára.

De mindez a megfontolás természetesen csak hozzávetőleges tapogatózás lehet akkor, amikor a jövő színházát latolgatjuk, s még akkor is csak tapogatózás, ha ez a színház napjainkban többé-kevésbé testet is öltött volna már, lévén a jelen világos ismerete semmivel se nehezebb a jövő világos ismereténél.

Hogy pedig befejezésül egyedül az „oratorikus” formát emeltem ki, abban főképp az a gyakorlati meggondolás vezetett, hogy az oratóriumban – túl „mozdulatlanságának” tanulságain – a zenébe való drámai transzcendálás föltehetően mindenki számára világosan érezteti a dráma mélységesen transzcendens természetét, ami egyúttal művészi jelenlétének is a gyökere. Önkényesnek tűnő kiemelésemmel tehát csupán cikkem problematikáját kívántam meggyőzőbbé tenni azok számára is, akiktől a színház szakralitása – úgy, ahogyan azt fölismerni vélem – távol áll.

És ilyen értelemben talán nem volt elhamarkodott, hogy (egy új szakrális színház lehetőségeit mérlegelve) az oratorikus jegyekben véltem fölfedezni azt a „közös nevezőt”, ami felé manapság a különböző drámai törekvések mutatnak. Messzebbről Dürrenmatt és Peter Weiss (annak ellenére, hogy egyik darabját oratóriumnak nevezte), közelebbről Beckett, Ionesco, s talán már-már a megoldás érvényével Grotowskiék wroclawi színháza. Ez utóbbi említése talán meglepő, mivel Grotowski nem drámaíró, hanem rendező. De Grotowski oly alkotó módon rendez, ami munkáját a drámaírás rangjára emeli.

Érdemes fölvázolnunk színházának néhány főbb vonását. Grotowski a játékra kiválasztott drámából többnyire csak a magot (a szinte filozófiai problémává egyszerűsített lényeget) őrzi meg, amit a színészek nem annyira ábrázolnak, mint inkább fölvetnek és közvetítenek. Az „előadás” se előadás, inkább „keret” és „meghívás”, a közönség meghívása a drámára. A színészek számára ez a közvetítő szerep jelenti, szerencsés alkotói áttétellel, azt a mozdulatlanságot, amit már a hagyományos oratóriumban is jeleztem. Azt a mozdulatlanságot, pontosabban fölmentést a mimikri-színház kötelező és kétes ábrázolásának, s mindenképp kétes megidéző formájának igája alól, mely elengedhetetlen egy újfajta színjátszás hitelének és szabadságának a kivívásához. Színész és dráma újszerű (s egészen ősi) viszonyát jelenti ez, helyreállítását dráma és közönség zavartalan kapcsolatának. S mint azt már az „oratorikus formánál” is láthattuk, e mozdulatlanság épp nem tartózkodást követel, hanem az átélés, a közvetítés maximumát igényli. Innét, hogy Grotowski egyszerre nevezheti eszköztelennek és eksztatikusnak színpadát, aminek valóban egyszerre jellemzője az „eszközök elvetése” és az effektusok végletes fölfokozása, a dráma mezítelen jelenléte, s a közönség drámai inkarnálódása a színészek kultikus segédletével. Grotowskiék minden előadáson megkísérlik a tökéletes átélést, eljutást az eksztázisig, áttörést a transzcendensbe. Aki látta őket, nem nyomhatja el magában a meglepett kérdést: vajon nem az új színház megszületésénél asszisztált-e? Mégpedig az új, szakrális színház megszületésénél?

Elméleti fejtegetéseimet írva, legfőképpen az ő gyakorlatuk lebegett szemem előtt.

Jegyzet

Katolikus szemmel (XVI.)

A nagyböjt alázatra nevel. Bizonyos értelemben nem is egyéb, mint az isteni alázat iskolája, Isten alászállásának története a világban.

Ha fölemelkedést emlegetünk, gyakran felejtjük, hogy a fölemelkedésnek legjárhatóbb útja számunkra az alázat, az erkölcsi süllyedésnek ez az ellenkező előjelű megfelelője. Miközben a kétféle alászállás látszatra azonos tendenciát mutat, valójában tökéletesen ellentett. Az egyik Káin – a másik Ábel.

Az alázat pályája minden fölemelkedésnél magasabbra ível. Olyan erény, ami bár szürke hamunak tűnik szemünkben, füstje mindenkor fölfele tör.

Az isteni megváltás története ennek az alászálló fölemelkedésnek örök példája és tanúsága közöttünk. Legemberibb és legistenibb iskolánk és lehetőségünk.

Jegyzet

Egy film margójára

Jancsó Miklós minden egyes új filmje meglepetés, s ugyanakkor egyedül lehetségesnek bizonyuló lépés. Tehetségének ez talán legszebb bizonyítéka. Fejlődésében szabadság és szükségszerűség úgy egy, mint holmi mesterjátszma sakkhúzásaiban.

Filmjeinek a mozgás az alapmatériája. Ebből szüli meg szemünk láttára a különböző mozgásmintákat, majd ezekből a szituációkat – s egy-egy pillanatnyi csendben, mint holmi végkövetkeztetést –, egy-egy álló arcot, feledhetetlen záróképet. Majd ismét visszavesz minden jelentést a film „örökmozgása”, hogy egy újabb jelentést kíséreljen meg kirakni a vásznon, mintegy bevonva a nézőt a közös művészi keresés, alkotó licitálás bűvöletébe.

A Csillagosok, katonák csoportmozgása után a Csend és kiáltás kamaradarab. A mozgásból ott csoportokat, itt egyes szereplőket kell „kirajzolnia”, „megállítania” e sajátos technikának, dialektikus módon még a vásznon, de mindenképp a nézők emlékezetében.

Jancsó színészeit se játszatja, inkább szabadjára hagyva, mintegy mozgás közben igyekszik „kibetűzni” belőlük a legfinomabb jelentést – ahogy idáig csak regényírók fürkészték gyanútlan hőseiket. Számára a színész csak tárgy, sőt kész tárgy, amikorra bekerül filmje erőterébe. A jelentést inkább kiolvassa belőlük, semhogy rájuk kényszerítse. Mégis e kölcsönös passzivitás alkotásnak és alakításnak is a legteremtőbbnek bizonyul. Példa rá Törőcsik Mari, akit soha ilyen csupaszon, csak tárgyként nem láttunk, s ugyanakkor személyiségének ilyen intim, képességeinek ilyen döbbenetes dimenziójában, forrásközelében.

Feledhetetlen motívumokkal, mozgásokkal, átalakulásokkal ajándékozza meg a nézőt Jancsó Miklós és Hernádi Gyula új műve, mely a maga végsőkig letisztított képletében (mint valami nyers sebet) kívánja megmutatni a 19-es forradalom utójátékát. S itt talán nem érdektelen megemlítenünk azt, hogy ez az olyannyira homogén alkotás – két ember munkája. Jancsó és Hernádi esetében ugyanis nem a szokásos író–rendező párról van szó, hanem olyan egymásra találásról, ami ritkán, és egyedül a művészi remeklés moráljában valósulhat meg.

S amit talán legfontosabbnak érzek: nem tudom, Jancsó milyen képességekkel indult. Ami pályáján megejt, számomra elsőrendűen azt jelenti, amivé lett. Szép példájaként annak, hogy a nagy művészet elsőrendűen erkölcsi bátorság.

Állomásról állomásra

A jelen napokban két evangéliumban is szerepel a mondat: közeledett húsvét ünnepe. Az egyik evangéliumi szakasz a csodálatos kenyérszaporításról szól, a másik a kufárok kiűzetéséről. Mindkettő Jézus nyilvános működésének egy-egy vonását idézi, de ami valóban közös bennük, az valamiféle hirtelen árnyék, egy új és tragikus hangsúly megjelenése. „Mikor az emberek látták, hogy Jézus csodát művelt, beszélni kezdtek róla egymás közt: »Bizonyára ez a próféta, akinek el kell jönnie.« Mikor Jézus észrevette, hogy megindulnak feléje, hogy erőszakkal királlyá tegyék, visszavonult a hegyre, egészen egyedül.” A másik szakasz zárósorai még világosabbak: „Húsvét ünnepén, amikor még Jeruzsálemben tartózkodott, sokan hittek benne, mert látták az általa művelt csodákat. De Jézus nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, és nem szorult rá, hogy bárki is fölvilágosítsa az emberről. Tudta ő, mi lakik az emberben.”

Az igazság az, hogy Jézus minél inkább közeledik küldetése beteljesítéséhez, annál ritkábban tesz csodát, szenvedésének napjaiban pedig végképp elutasít mindent, ami egy közönséges halandó erejét meghaladná.

A megváltásnak megvan a maga isteni menete. A csodálatos kenyérszaporítás ebben a rendben nem egyszerű előképe az utolsó vacsorának, hanem mintegy ellenképe is. Ha az előbbi csoda volt, az utóbbit „ellen-csodának” is nevezhetnénk a csoda megszokott értelmében. Hiszen az érzékektől azt az elemi bizonyosságot is megtagadja, amivel különben még a köznapi valóság is segítségünkre siet. A megváltás iskolájának első állomása a csoda, a második – a szenvedéstörténet tanúsága szerint – a földi valóság súlyának maradéktalan vállalása, s a harmadik – és legfőbb – a hit rejtett csodája, a valódi csoda, mely minden tapasztalást fölülmúl. Ez a rend – kimondatlanul – elemi erővel dolgozik az Evangéliumban, s nemcsak élesen megkülönbözteti mindenfajta legendától, hanem valamiféle hiperrealitás a természetfölötti valóság erejét kölcsönzi neki.

„Sokan hittek benne, mert látták az általa művelt csodákat.” Nem véletlen, hogy Jézusra mély árnyék, aggodalom telepedik. Csodákkal kell az embereket valóságra nevelnie, s azon is túl a szeretet láthatatlan, isteni realitására! De rá tudja-e vezetni őket az isteni és emberi dráma ama magasabb szintjére, hol semmi rendkívüli nem történik azon kívül, aminek természet szerint meg kell történnie, amikor egy embert keresztre vernek? S ami még szorongatóbb: hogy adhatja élő eledelül magát nekik, darabka kenyeret nyújtva feléjük?

Pedig ezt akarja. Minden csodájával ezt készíti elő: hogy a valóság alázatos vállalása minden csodavárásnál többet ér, s minden valóság illúzió a szeretet királyi napja mellett.

„Közeledett a húsvét ünnepe.” A megváltás előre haladó műve állomásról állomásra e valóság egyre keményebb, de egyre emelkedőbb hierarchiájába vezérel bennünket, hogy végül csakugyan eljuthassunk a szeretet minden egyebet kioltó ragyogásába.

Jegyzet

Katolikus szemmel (XVII.)

Minden generáció „új nyelvet” beszél. De amíg régebben csak ritka volt a döntő generációs fordulat, s egyik nemzedéket többnyire csak alig érezhető „nyelvi változások” választották el az előző nemzedéktől, ma, a „fölgyorsult időben”, úgy tűnik, hogy két, sőt talán három „nyelvváltást” is meg kell élnie egy-egy embernek. Aki nem számol ezzel a ténnyel, úgy hiheti, a világ végképp eszét vesztette, megzavarodott körülötte. Pedig erről szó sincs, csupán „új nyelvet” beszél. De beszéd ez is, nyelv ez is, ha másban és másképp kínálja is a megértést. Nekünk, akik hozzászoktunk ahhoz, hogy idegen nyelveket tanuljunk, ezentúl bele kell törődnünk abba, hogy életünk során anyanyelvünkön belül is két vagy akár három nyelvet kell majd elsajátítanunk.

Ez az újfajta tanulás nem ígérkezik könnyűnek. S mivel mindegyik nemzedék természetes restséggel csak a maga generációs nyelvét hajlandó beszélni, ebben az új, időbeliségben fenyegető Bábelben nem is az öregek és nem is a fiatalok lesznek a legnélkülözhetetlenebbek, hanem azok, akik képesek lesznek leküzdeni az idő egymásra torlódó új és új beszédét. Azok, akik a nyelvi nehézségek eddigi, klasszikusnak nevezhető szélességi körei után most az időbeliség új, hosszúsági köreinek „nyelvi akadályait” is hajlandók lesznek legyőzni.

Jegyzet

Huszonhárom éve…

hogy egy rettenetes világégés után a béke esztendeit éljük. Ezzel a keservesen megszolgált békével se tűntek el azonban a nehézségek a világból, s a kezdet boldog föllélegzése után ma a béke gondja korunk legfőbb „vizsgakérdése”.

A béke nemcsak óhaj, humánus remény többé, hanem az egész emberiség hamleti kérdése. A dán királyfi töprengése a helsingöri vár fokán – „Lenni vagy nem lenni” – méltán lehetne a modern emberiség monológja, szemközt az Idő tengerének hullámverésével. „Az egyik hullám fehér volt, a másik fekete” – írta Shakespeare után egy másik angol, T. S. Eliot, ugyancsak az Idő tengeréről, ezzel jelezve annak kétértelműségét. Az a tenger viszont, ami előtt ma az emberiség meditál, vagy mindenestől fehérnek bizonyul, vagy mindenestől feketének. Vagy az élet, vagy pedig a halál tengere.

De épp e veszélyközelség hozhatja meg számunkra azt a minőségi változást, kényszerítheti ki belőlünk a kölcsönös belátásnak azt a fokát, mely elengedhetetlen föltétele a tartós és valódi békének a földön, épp e veszélyközelség a föladatnak azt az elmélyült analízisét, amire idáig nem voltunk kellően rászorítva. Lélegzetelállító nehézség, lélegzetelállító remény: az örök béke kapujában állnánk? „Ahol legnagyobb a veszély – idézhetnénk Kierkegaard-ot –, ott a legközelebb a szabadulás, a megoldás.”

Huszonhárom évvel ezelőtt április 4-e Németországban, távol hazámtól ért. Egyszerre volt a béke és az otthon üzenete. Gyermeki és szeplőtlen érzéseket keltett bennem, árnyék nélküli ragyogást, reményt és vágyakozást. A béke „első napja” az aggálytalan boldogságot hozta számomra ott a legyőzött Háború tetemén, a romokkal borított idegenségben. Akkor még nem tudtam, nem tudhattam, hogy fölszabadulásunk, a „béke első napja” nem csak a történelem irgalmas és gyönyörű ajándéka volt, hanem a jövő új, méghozzá minden eddiginél nehezebb, perdöntőbb föladata is. Legnehezebb és legszebb föladata: a felnőttség kezdete. Az emberi történet számára – ma már tudjuk – a „férfikor első napja”.

Ezentúl mindannyiunk számára létkérdéssé vált a történelmi igazság vállalása és keresése. Értelemmel, kitartással, a belátás erényével fölfegyverkezve, mivel béke nincs más, csak igazságos és kiérdemelt béke. Az igazság, az igazság keresése ezentúl nélkülözhetetlen történelmi szükségszerűséggé vált. Íme, felnőttségünk lényege. Férfikorunk kikerülhetetlen konzekvenciája.

Jegyzet

Katolikus szemmel (XVIII.)

Úgy tanultuk, hogy hitünk egyik legfőbb bizonyítéka Jézus halottaiból való föltámadása. Ez a bizonyíték azonban véghetetlenül intim, s mintha eleve csak a szeretet szintjén válna nyilvánvalóvá. Történetileg a legkülsőségesebbnek kellene lennie, s ehelyett Jézus legbensőségesebb, legrejtettebb, s talán leginkább a személyes fölismeréshez, a személy szerint való szeretethez kötött csodája.

Az evangéliumi tudósításokban nyoma sincs semmiféle győzelmes hangsúlynak. Ellenkezőleg. Valamiféle szerény rejtezkedés lengi be az Írás idevágó lapjait. De a szív épp e gyengédségben ismeri fel Mesterét: igen, ez a mi Istenünk, a szeretet Istene! Valaki mintha szólított volna: megfordulunk – és ott áll előttünk.

Jézus föltámadása észrevétlenül történt. És ezt a leckét talán épp azért igazában még ma se, vagy ma is csak alig értjük: a győzedelmesnek és az alázatosnak, az erősnek és a tökéletesen gyöngédnek ezt a kemény, nagyon kemény húsvéti leckéjét.

A halandó embernek meg kell békélnie azzal a gondolattal, hogy Istene nem a hatalom, hanem mindeneken túl a szeretet Istene. Életünk, történetünk a földön talán nem is egyéb, mint Istenre vonatkozó szavaink kínos-keserves megváltoztatása, kicserélése. „Szállj le a keresztről!” – kiáltoztunk valamikor a hatalom Istenéhez, de a szeretet Istene nem szállt le keresztjéről. Meg kell hát tanulnunk azt is, hogy húsvét is ugyanennek az Istennek, a szeretet Istenének a föltámadása. Vagyis: véghetetlenül gyengéd, rejtett és bensőséges.

Jegyzet

Nagyszombat margójára

Mallarmé, a modern francia költészet kivételes óriása szerint a katolikus egyház liturgiája az utolsó „nagy színház”. E szavakat természetesen sajátos, esztétikai értelemben kell fogadnunk – mint holmi kívülről jövő hódolatot. Vitathatatlan azonban, hogy még így, egyoldalúan esztétikai megfogalmazásában is igaza volt a modern poézis „pápájának”, ahogyan sokan nevezték Mallarmét.

S hogy mennyire igaza volt, azt valójában ma, a megújult liturgia idején tudjuk felmérni, amikor anyanyelvünkön, tehát teljes drámai szépségében élhetjük át a szertartásokat. Nagyszombaton – a Belvárosi plébániatemplomban – a feltámadás ünnepén, a tűz- és vízszentelés csodálatos aktusa után, egy nyilvános és ünnepélyes keresztelő feledhetetlen élménye győzhetett meg valamennyiünket a mallarméi igazságról – s azon túl még sokkalta többről.

Minden művészet – írta Simone Weil – eleve vallásos. De ha ez így van, a fordítottja is érvényes. És érvényes is: minden autentikus vallásos élmény liturgikus kifejezése eleve a legmagasabb rendű művészet.

A nagyszombati szertartás „üres színen” kezdődik, akár egy Pirandello-dráma. „(A templom előtt tüzet raknak; a templomban semmi fény nem ég; a pap kivonul és megáldja a tüzet.)” A szöveg nem kevésbé egyszerű; elemi erejű és tűzkopár. „A pap: Könyörögjünk. Istenünk: Fiad az egyház alapköve, aki által híveid lelkében meggyújtottad a kegyelem tüzét. Kérünk, szenteld meg ezt a tüzet, amelyet a kovakő szikrájából gyújtottunk, használatunkra. Add, hogy húsvét ünnepén lángra gyúljon bennünk a mennyország utáni vágyakozás és így tiszta lélekkel jussunk el az örök boldogság ünnepi örömére. Krisztus Urunk által. Ministráns: Amen.”

A „liturgikus színen” ez az első fény. A következő a közel ember nagyságú húsvéti gyertya megszentelése. Lehetetlen nem idézni e rész „utasításait” és „szövegét”: „(A pap a húsvéti gyertyába vési a kereszt jelét, a görög ábécé első és utolsó betűjét, az alfát és az ómegát, és az évszámot.) A pap: Krisztus ugyanaz tegnap és ma. Ő a Kezdet és a Vég. Ő az Alfa és Ő az Ómega. Övé az Idő és Övé az örökkévalóság. Övé a dicsőség és a hatalom mindörökké. Amen. (A pap kereszt alakban öt tömjénszemet szúr bele a gyertyába; ezek Krisztus Urunk öt szent sebét jelzik:) Szent sebei és dicsőséges sebhelyei által védjen meg és őrizzen meg minket Krisztus Urunk. Amen. (A pap meggyújtja a szentelt tűzről a húsvéti gyertyát.)”

Így kezdődik a „szín” hasonlíthatatlan „bevilágítása”, ilyen páratlan tolmácsolással hitünk legnagyobb titkának liturgiája. S ahogy a „fény”, hasonlóképpen a „jelentés” is egyre mélyülő dimenzióban terjed a templom terében, a hívők sokaságában és a szertartás cselekményében. Ilyen dramaturgiára csak egy valódi drámából futja. Ez valóban az örök Isten, és ez valóban az örök ember szeretetdrámája.

Nincs helye a nagyszombati liturgia teljes ismertetésének, végezetül csak egyvalamire szeretnék kitérni. Az ünnepélyes szertartás keretében – mely valóban az isteni és emberi szegénység diadalmas ragyogása volt – mint külön drágakő világított egy nyilvános keresztelő. Ebben a „dramatizálásban” tűnt ki igazán a keresztség hatalmas ténye és közösségi jelentése. Az, hogy Isten népe vagyunk, s hogy mennyire komoly és egyszeri valami a keresztség szentségének fölvétele és kiszolgáltatása.

Nem tudom, látott-e Mallarmé húsvéti keresztelőt, ünnepi gyülekezetben, a feltámadt Krisztus világosságában? Mi, akik tanúi lehettünk, pillanatokra gyökeréig élhettük át földi szituációnkat – s azt is, ami véghetetlenül fölülmúlja és meghaladja.

Jegyzet

Teheránban

április 22-én 71 ország 2000 küldöttének részvételével megkezdődött az emberi jogok egyetemes deklarációjának 20. évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi értekezlet.

Megnyitóbeszédében U Thant élesen elítélte a fajgyűlöletet. Hangsúlyozta, ha nem sikerül teljesen leküzdeni a faji ellentéteket, „ez a romboló szörny”

olyan pusztításokat okozhat, amelyekhez képest a régi vallási és világnézeti konfliktusok csak „családi perpatvarnak” tűnnek.

Idáig az újsághír. Tartalmával, megfogalmazásával e néhány sor is – akarva-akaratlanul – többszörösen érint bennünket.

Legfőképpen az egyetemes testvériség gondolatát érezzük a miénknek, melyet ugyan nem jogászi, de elemi megfogalmazásban lépten-nyomon föllelhetünk az Evangéliumban, a szeretet mindennél radikálisabb nyelvén és összefüggéseiben.

De van e szavakban elmarasztalás is, amely a felekezeti villongásokra, hajdani vallásháborúkra utal. E vád annál súlyosabb, mert épp a szeretet egyetemes törvényének – tehát legfőbb evangéliumi törvényünknek – a megsértésére figyelmeztet. S valóban, egy új világ, a szeretet és testvériség nemzetközileg is érvényes atmoszférájának a kialakításához soha a kereszténység oly forrásközeli és forrástiszta átélésére, megvalósítására nem volt szükségünk, mint manapság.

Az aktualitások összefüggésében minden eddiginél nyilvánvalóbb, hogy hitünk alaptétele s az emberiség létérdeke: közös. Másfelől: hogy a katolicitás mindenféle értelmezése, ami elválaszt – gyökerében téves.

Ami pedig mindennél fontosabb, pillanatra se szabad elfelejtenünk, hogy minden jog csak akkor élő, ha a megfelelő kötelességet is teljesítettük. Az emberi jogok egyetemes deklarációja mindaddig kívánság marad, amíg hasonló egyetemes kötelességvállalás nem követi. S ez a „kötelességzóna” számunkra sokkal inkább vallásos és szakrális, mint jogi terület már. E jogoknak korszerű megfogalmazása elengedhetetlen föladat és vívmány, de a sokkalta nehezebb, a megfelelő kötelességek teljesítése, követelményeivel legprivátabb kötelességeinket érinti. Csak ha az egyes ember valóban magáévá tette a felebaráti szeretet isteni (vagyis egyetemes) parancsát, remélhetjük azt, hogy a nemzetek is megértik, és teljesítik is a felnőttségnek és szolidaritásnak korunkban ma már élet-halál realitású parancsát.

Jegyzet

Párizsi levél

Mozgalmas két hetet töltöttem Párizsban – „levelemben” mégis két csendes élményről szeretnék beszámolni.

Az egyik: a hétköznapi szentmisék szokásos gyakorlata. A padsorok közt, elöl, az oltárral szemben kis asztal áll, rajta üres kehely, egy kosár ostya és egy másik üres kosár az adakozók számára. Aki áldozni kíván – s gyakorlatilag mindenki áldozik a hétköznapi szentmisén –, egy ostyát helyez a kikészített kehelybe, s esetleg pénzbeli alamizsnát a másik kosárba. Ennyi az egész. Átváltozáskor és áldozáskor mégis mindenki úgy érezheti, hogy a pap az ő kezéből vette, az ő ostyáját változtatta át és nyújtja neki eledelül, mint Krisztus tökéletesen ránk bízott, személy szerint valamennyiünknek kiszolgáltatott testét. S őszintén bevallva, az alamizsnás kosár is pontosabb jelentést nyer így: valódi helyére kerül. Az egyház és a szegénység eszményét, pontosabban eszményi szakralitását példázza.

A másik „csendes élményem” ugyancsak az áldozással kapcsolatos liturgikus újítás, ha ugyan újításnak lehet nevezni. Áldoztatás után a pap megszakítja a szertartás menetét, s oldalt leül a szentélybe, a hívek meg a helyükön, a padsorokban. Öt perc csendes ima következik. Mély és mozdulatlan csend, amihez hasonlót még soha nem hallottam templomban. Távol az utca beszüremlő zajától, a közös meditációban érzékelhetően egy másik dimenzióban ülünk és hallgatunk itt egymás mellett – kommunikálva a kommunióban.

Jegyzet

Katolikus szemmel (XIX.)

Világunk tagadhatatlanul napról napra élesebben kerül szembe a fiatalság problematikájával. Valamiféle, egyelőre inkább csak leírható, mint megfogalmazható jelenséggel, amire aligha alkalmazhatók eddigi szavaink.

De mi történik mégis? Mi az a minimális bizonyság, amiről már ma meggyőződhetünk?

Valamikor a férfikor volt az életbe lépés helye és ideje. A fiatalság – a mi fiatalságunk is még – készülődés volt csupán erre a „belépőre”. A színfalak mögül lestük, tanultuk, ismételgettük azt a szerepet, amit „színre lépve” el kell majd mondanunk. Bizonyos értelemben indirekte és lopva voltunk csak fiatalok, a férfikor szerepkörét magolva.

Ez az „indirektség” csapott most át gyökeres ellentétébe: saját és közvetlen életet követelve a maga számára. Van ebben a fordulatban egyrészt valami evangéliumi, másrészt valami, a merénylettel rokon direktség, ahogyan a pillanatban mindig is kétféleképpen lehetett élnünk. Úgy, ahogy a mezők liliomai, és úgy, ahogyan a bűnözők. Jelenlétének valóságáért küzdve nem csoda hát, ha a fiatalság is lépten-nyomon kétértelmű jegyeket mutat.

De van a folyamatnak egy másik oldala, másik nehézsége és újdonsága is, amit röviden „zseniális pozíciónak” neveznék. Mit értek ezalatt? Régen a tehetséges egyes ember, belül, önmagában, mielőtt világát megfogalmazta volna, előbb kétségbe vont és lerombolt maga körül mindent, amit készen kapott. Úgy mondtuk: kivívta belső szabadságát. Nehéz művelet volt ez, hihetetlen morális erőt és értelmet, szívósságot követelt. Egyszóval, csak a legkülönbeknek sikerülhetett. Ez a szabadság és tisztánlátás azonban – amit bizonyos értelemben nagyon is egészséges módon a kivételes egyes vívott ki valaha – most, a mai fiatalok számára készáruként a „zseniális pozíció” képében jelentkezett, s kényszerítő erővel egy egész nemzedéknek kínálta föl magát. A fölgyorsult idő és a történelmi kataklizmák „jóvoltából” ez a nemzedék mint nemzedék kapta készen azt, amit régen, induláskor a tehetséges egyes embernek magának kellett kivívnia: a rettenetes súlyú belső szabadságot. Igen, készen kapta – s ezért a nagy kérdés is, hogy lesz-e vajon ereje hozzá? A lángelmét követelő pozícióhoz, induláshoz, „belépőhöz”, amikor nincs „bemagolt szerepe” többé, hanem „színre lépve” magának kell többé-kevésbé rögtönöznie?

Jegyzet

Templomok, templomtornyok

Mostanában sokat utaztam, s nyilván ez tudatosította bennem a régóta lappangó észrevételt a templomtornyok növekvő szerepéről közöttünk.

Igaz, semmiképp se új ez a szerep, csak valamiképp új hangsúlyt, új érvényt kapott, talán nem is közvetlenül vallásos értelemben.

Legalábbis az első pillantásra nem.

Szigorúan a jelenségek világában maradva, azt mondanám, hogy érzékenységünk színpadán a templomtornyok észrevétlenül átvették a hajdani ligetek, vagy éppen egy-egy magányos faóriás szerepét, s a templomtornyokkal mintha egy sokkalta ősibb kozmikus üzenet törne át, jutna el hozzánk.

Szemünk úgy pihen meg rajtuk – egy gót katedrális vagy egy falusi templom sziluettjén –, mintha fák zöldjénél mélyebb zöldbe, folyókénál ősibb nyugalomra pillantana.

Mit fedeztünk fel bennük, közösen, anélkül hogy összebeszéltünk volna?

Kárpótlásul a demitologizált természetért, először is a kozmoszt. Mivel minden templom – a görög, a román, a gót, s korunk modern temploma is – egy-egy világmodell. S e világmodellen keresztül érzékenységünk ma sokkalta inkább talál kapcsolatot a mindenséggel, mint a pillanatnyilag túlontúl profánná lett és provinciálissá szűkült természet közvetítésével.

Ezek után persze már az is világos, hogy újszerű érzékenységünk a templomok „jelenlétére”, közvetve vagy közvetlenül, miféle igényt, szomjúságot revelál. Tudva, nem tudva: a templom a mindenség megtestesülése, inkarnációja, a megfoghatatlan univerzum csodával határos megjelenése és önátadása közöttünk, s ily értelemben rokona a másik, sokkalta nagyobb titoknak, mit emberi történetünkben Isten megtestesülése jelentett.

Ily módon, ha nem is mint Isten fölszentelt háza, de mint a mindenség inkarnációja, a templom mindenkiben azonos szférát érint, azonos érzékenységet szolgál.

Némán és pótolhatatlanul.

Katolikus szemmel (XX.)

A nyári szabadság a „kikapcsolódás”, de nem épp az „önvesztés” ideje. Ellenkezőleg: az a pihenő, ami legjobban szolgálhatja életünk folytonosságát, a kisebb-nagyobb egyensúlyzavarok kiküszöbölését. Azzal, hogy kilépünk megszokott kereteinkből, kitűnő alkalmat kapunk arra, hogy kívülről látva magunkat és szerepünket, elvégezhessük a szükséges korrekciókat. Pihenésünk csak így valódi pihenés, egyedül így szolgálja valódi érdekünket, egész esztendei munkánkat. Szabadságunk „rész az egészért” és nem fordítva. Ami persze távolról se jelenti azt, hogy lemondanánk a „nyár örömeiről”, gondtalanságáról. Nyaralásunk azonban nem lehet csak szórakozás, semmittevés. Legfőbb szerepét a sporthoz hasonlíthatnánk. Ahogy a sport viszonyul a napi munkához – úgy viszonyul a jó nyaralás tulajdonképpeni életformánkhoz. Szabad és játékos, de nagyon is koncentrált kiegészítése annak. S ez nemcsak testi, de még inkább lelki és szellemi vonatkozásban érvényes. A helyes „kikapcsolódást” tehát mindenkor új munkakedv, új fölismerések, új elhatározások kell, hogy kövessék.

Jegyzet

Vallomás a költészetről

A mai francia költészet egyik legkitűnőbb tehetsége a kanadai születésű Anne Hébert. Ereje, fűtöttsége Emily Brontët idézi; lírája tömör, szakadékos és nehezen megközelíthető, emberi mélységet és transzcendens magaslatokat egybeolvasztó. Vallomása a költészetről ugyanakkor áttetszően világos, bizonyítva, hogy a „bonyolult” költészet és a világos gondolkodás nagy művész esetében nemhogy kizárja, ellenkezőleg, feltételezi és igazolja egymást. Példás gondolatsoraiból érdemes idéznünk néhányat.

„A költészet – írja – sose magyarázkodik, mivel maga is élet. Egyszerűen van, és betölti helyét, mint egy élőlény. Csak a csendben és az eredendő szegénységben találhatunk rá, s az olvasónak is várakozón és fegyvertelenül kell magába fogadnia, ahogy a kicsinyek megtanulják az anyanyelvet.”

„Minden mű azonban, legyen akár a legkülönb, nem őriz-e szívében valami titkos és mély tökéletlenséget, mely épp emberi sorsunk csalhatatlan bélyege rajta, s aminek a művészet csupán egyik, ha mégoly magasrendű megnyilatkozása? Ugyanakkor semmi se megrázóbb, mint a föld e bélyege, mely jóllehet arculcsapása a Szépségnek, mégis a legigazibb nagyságot kölcsönzi neki.

A művész nem riválisa Istennek. Nem kel versenyre a teremtéssel. Szolgálja csupán küldetésével. Egész életével odaadóan a kegyelemre fülel, harcol az angyallal a sötétben. Tudja, mit ér a nappal és mit a világosság.” […]

„Akár a pók a hálóját, akár a növény leveleit és virágát, a költő se »talál ki« semmit. Teljesíti szerepét, betöltve, amire született. Őrizkednie kell tehát minden beavatkozástól, ami meghamisíthatná belső igazát. S ez nem könnyű: hűséggel óvnia legmélyebb igazságát, legyen az bármilyen keserves, utat nyitva, formát adva neki. Mennyivel egyszerűbb lenne, és biztonságosabb is, kívülről irányítva azt írnia, azt mondania, amit mások hallani szeretnének tőle. És pontosan ez az a pont a művészetben, ahol az erkölcs színre lép, szigorú követelményeivel.

Erkölcsről és művészetről annyit fecsegtek, hogy a valódi probléma alig tűnik ki az előítéletek halmazából. Valéry szerint: »Becsületességgel már lehetséges a Szépség.« De ezt a becsületességet pillanatonként ellenőriznünk kell. S a valódi művész magas morálja nem mindig azonos az építő vagy elkötelezett művek követelményével. Egyes írók nem hamisítják-e meg olykor szemérmetlenül azt a költői igazságot, amelyért felelősek, valamely, a művön kívül eső ok érdekében? Egyes katolikus regényekben például hány megtérés hat erőszakoltnak, mert nem indokolja a mű belső logikája!

S ellenkezőleg, ki tudja, mily tanúságtétel Isten mellett egy oly valódi mű, amilyen Prousté is volt, aki nem törekedett egyébre, mint művészi teljességre – megvalósítva regényében a maga belső törvényeit…?”

„Minden könnyítés csapda. Aki hallásból tanul muzsikálni, nem juthat messzire. S aki megelégszik azzal, hogy úgy írja verseit, ahogy a zsebkendőt hímzik, félő, hogy örökre a hímzésnél marad.

A költészet nem a hetedik nap nyugalma. A világ első hat napjának tömkelege az övé, ott működik a föld és vizek zavarában, a táplálékát és nevét kereső élet küzdőterén. Éhség és szomjúság, bor és kenyér.

Hazánk a világ első napjait lakja. Életünk: fölfedezni és megnevezni. Arcunk, ez a homályos arc, szívünk, ez a hallgatag szív, ember előtti tájaink, melyek azt akarják, hogy megszálljuk és meghódítsuk őket, s az a dadogó beszéd, mely a sötétben küszködik – nappal után, világosság után kiált.

Holott a költészet első sorai már elhangzottak. Igaz, e szavak főképp a magányról és a szerencsétlenségről beszélnek, azonban Camus tanúsága szerint: »A valódi kétségbeesés haláltusa, sír és szakadék, de ha megszólal, ha egyszer gondolkodik, s főként ha írni kezd, testvérünk rögvest felénk nyújtja kezét, magára lel a fa, megszületik a Szeretet. A reménytelen irodalom eleve ellentmondásos fogalom.«

Én magam hiszek a költészet értékében, hiszek a megváltásban, mely minden igaz, megélt és leírt szóból fakad. S hiszem, hogy a költészet, mint a kenyeret, megtöri a magányt” – írja befejezésül Anne Hébert.

Jegyzet

Katolikus szemmel (XXI.)

A katolikus egyházon belül egyre több szó esik Galilei rehabilitálásáról, ami érthető módon számos megnyilatkozásra ad alkalmat úgy katolikus, mint nem katolikus oldalon.

Itt most csak a leggyakoribb nézetekre szeretnénk kitérni. Sorrendben a legfontosabb megemlítenünk, hogy Galilei rehabilitációja a gyakorlatban réges-rég megtörtént, tudományos igazságát, emberi magatartásának erkölcsét hosszú idő óta senki sem vonja kétségbe. Amikor tehát az egyház a nagy tudós rehabilitációjára gondol, ünnepélyes gesztusával ma már egyedül a Galilei lényegében feddhetetlen hitén s fiúi hűségén ejtett csorbát kívánja kiküszöbölni.

Galilei-ügy, Galilei-probléma nem létezik, mivel az egyház álláspontja régóta tökéletesen világos. Igaza volt abban az egyháznak, amit féltett: Isten- és emberközpontú létszemléletének védelmezésében. És nem volt igaza abban, amitől féltette: a föld-középpontú világképhez való makacs ragaszkodásában.

Alapvető tévedése az volt, hogy összekeverte a tudomány nyelvét a vallás szükségszerűen szimbolikus nyelvével. Ezt a hibát azonban ellenfelei éppúgy elkövették, mint ő. Ahogy ugyanis a költészet nyelvét nem érinti közvetlenül és szükségszerűen semmiféle tudományos fölfedezés, még inkább érvényes ez a vallás nyelvhasználatára. Gondoljunk csak arra, hogy a költészetben Galilei után is, továbbra is a „nap kel fel az égen”, holott minden költő közhelyszerűen ismeri az égi mechanikát. Hasonlóképp a hit igazságait is egyedül szimbolikus nyelven ragadhatjuk meg. Galilei előtt éppúgy, mint Galilei után. Ez tökéletesen világos és érthető, hiszen az immanens világ csak töredékes része a transzcendens világot és igazságot is megszólaltató vallásos ihletnek. Téves volt tehát a két nyelv összekeverése, de még nagyobb hiba lett volna az egyház részéről a két nyelv valamelyikének egyoldalú elvetése a másik javára. Hogy pedig e fölismeréshez idő kellett, az természetes, hiszen a két nyelv hierarchikus egymásba illesztése azóta is állandóan, a napi élettel újra és újra megújuló föladatunk.

Jegyzet

Tökéletesség és alázat

Az Evangélium tökéletességre hív meg bennünket: „Hallottátok a mondást: Szeresd embertársaidat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, aki napját felkelti rosszakra és jókra egyaránt, esőt ad igazaknak is, hamisaknak is. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, milyen jutalmatok lesz? Vajon nem ezt teszik a vámosok is? És ha csak testvéreiteket üdvözlitek, milyen különös dolgot tesztek? Vajon nem ezt teszik-e a pogányok is? Legyetek tehát tökéletesek, mint mennyei Atyátok is tökéletes.”

A Máté-evangéliumból vett fenti idézet talán legszebb és leggazdagabb megfogalmazása a keresztény tökéletesség iskolájának. A szimbólumok nyelvén az isteni alázat követésében jelöli meg a keresztény tökéletesség útját. Ennek világos fölismerése annál fontosabb, mivel a régi pogány felfogás ma is sokakban ott kísért. Hányszor hallhatjuk: „Én büszke lélek vagyok, tökéletességre törekszem, nem tudom alább adni”. S aki így beszél, nem is gondol arra, hogy a tökéletesség és büszkeség az evangéliumi tanítás szerint gyökerében ellentmondásos, egymást kizáró fogalmak.

A nap és az eső képében az Evangélium nem csupán az anyagi világ Isten iránti föltétlen engedelmességét állítja elénk példaképül, hanem Istennek a teremtéssel szembeni osztatlan és isteni alázatát is (Simone Weil). Ily módon eső és nap mechanikus pártatlansága egy magasabb, isteni síkra vetítve mint az alázat szimbóluma s a szeretet elengedhetetlen törvénye jelenik meg számunkra. A tökéletességre való meghívás tehát lényege szerint alázatra való meghívás; a szeretetnek minden ítélkezéstől mentes gyakorlatát jelenti.

A nap sugaraival azért szállhat alá a földbe, mert a magasság útját járja, s azért lehet minden élet forrása, mivel minden élő szolgája. E gyönyörű jelkép a lelki életben érvényesül csak igazán. Aki az alázat nyitottságában és osztatlan odaadásában él, anélkül hogy tudná, a tökéletesség magaslatát látja, részese azoknak az isteni erényeknek, miket soha, semmiféle körülmények között nem birtokolhat az egyéni büszkeség bármiféle különállása.

Jegyzet

Köszönetünk a dómépítőké

Hat év munkája után 1968. június 21-én került sor az újjáalakított pécsi székesegyház befejező ünnepségére. E ritka pillanat különös értékéről szeretnék néhány szót ejteni.

Nemrég írtam arról, hogy az igazi templom lényegében világmodell. A fölfoghatatlan és beláthatatlan univerzum csodával határos megtestesülése, inkarnációja közöttünk. Valamiféle olyan „megfogalmazása” a mindenségnek, mint a kagyló a tengernek. A valódi templom – s bizonyos értelemben még innen a transzcendencián – a mindenség polgáraivá avat bennünket már puszta formai erejével is. Művészi geometriája közvetítő az immanens és a transzcendens határán.

És ahogy meghalljuk a tengert, ha a kagylót a fülünkhöz szorítjuk, úgy „szólaltatja meg” a templomot az ünnep, ami viszont az örök inkarnációja a pillanatokra szabdalt időben. Ezért volt számomra, s mindannyiunk számára kivételes alkalom az újjászületett pécsi dóm püspökmisés hálaadása, ünnepélyes „megszólaltatása”.

Ahogy a gyerek a kagylót a fülére szorítva lesi, vajon meghallja-e a tengert? – lépünk ki a dómtérre, adjuk át magunkat a tér és a homlokzat külső geometriájának. Az ünnep nyitánya, első fejezete ez: ahogy a tornyok árnyékában és a tér mértanában igyekszünk innen is, onnan is, törékeny léptekkel, a hatalmas arányok nagyszerű fogságában és szabadságában a bejárat felé. És ez az első szembesülés is rögtön a helyünkre rak, elnémít, új méretet kölcsönöz nekünk. Kicsinnyé válunk első érintésre; a dóm, az ünnep gyermekeivé.

Aztán következik a fényárban úszó templomhajó, s fölcseng a kórus nagyszerű dallama. Kezdetét veszi az ünnepélyes szertartás.

És itt, és most, az ünnep és a dóm kettős keretében, valamennyien szinte tapinthatóan érzékeljük a transzcendens valóság érintését. Azt a szegény gazdagságot, amit a szertartás csillagmozgása közvetít felénk, és ami tökéletes szegénység és tökéletes gazdagság egyszerre, anélkül, hogy a két dolog ellentmondana egymásnak.

Kaphatunk többet ennél? A látható és láthatatlan egyház közösségének szinte tapintható élményénél? A kortalan összetartozás tapasztalatánál? Szegénység és gazdagság isteni egybeesésének e megsejtésénél? Aligha.

Köszönetünk a dómépítőké.

Jegyzet

Az idő színe és fonákja

Kikerülve a gyerekkor ártatlanságából, az ember nem élhet többé büntetlenül a pillanatnak. Lefordítva az idő nyelvére, a bűnös állapot pontosan ezt jelenti: az ember önátadását a pillanatok láncolatának. Lemondást a lélek időtlen aspirációiról, cserébe a világ szeszélyes kísértéseiért.

Szellemünket ez az állapot megfosztja minden önállóságától, hiszen ebben a helyzetünkben folytonos hazugsággal kell szabaddá tennünk magunkat, aszerint, ahogy azt a pillanat gyönyöre megkívánja. Jövőnk ezzel fölemésztődik mohóságunk üres káprázatában, ahogy múltunk a felelőtlen hazugságokban veszti el szinte minden értelmét. Hazugság a múlttal, felelőtlenség a jövővel szemben jellemzi annak életét, aki a pillanatoknak szolgáltatta ki magát. Életének minden intimitása a tárgyakba és a puszta körülményekbe költözik. Valóban, már itt a földön kivettetik a „külső sötétségre”.

E sivár tény látszatra ellentmond annak az evangéliumi tanításnak, mely szerint elég a mai nap gondjával törődnünk. Csakhogy e híres tanács a mai nap gondjáról beszél, ami eleve tökéletesen más perspektívát jelent, mint a realitás súlya elől a pillanatba menekülő ember önkiszolgáltatását. Épp az ellenkezőjét. Vagyis: tökéletes belső összeszedettséget, mert egyedül ezzel tudjuk hazugságok és felelőtlen ábrándozások nélkül teljesíteni napjaink meg-megújuló feladatát, folyamatosan beépítve földi időnket az örökkévalóság királyi egészébe.

Röviden: az evangéliumi tanács gondjában élő ember napjait az örökkévalóságba törekszik fölemelni, míg a bűn az örökkévalóságot igyekszik belekényszeríteni a pillanatba. A bűn lényege szerint a pillanatnak él, és lényege szerint lefokoz, degradál.

Látszatra a két magatartás azonos. A különbség köztük annyi csupán, amekkora a dolgok színe és fonákja között van. Innét, hogy a megtérés mindig egyszerűen fordulatot jelent, és szinte helyben történik. A külső kép, a látszat legtöbbször azonos marad, ha mindjárt a jelentések végtelenje választja is el őket egymástól.

Megtérése után mi különböztette meg a jobb latort a baltól? Látszatra semmi, valójában minden. A megtérés nem szakít ki se a világból, se az időből, se az örömből, se a szenvedésből. De igazivá, reálissá teszi számunkra az örömöt is, és a szenvedést is. A megtérő – fordulata után – mélyebb örömben és mélyebb szenvedésben részesül, mint annak előtte. Ami azonban döntő a számára, az többé nem is annyira öröme vagy szenvedése, hanem megérkezése az igazságba. Ahogy a bűnöst se gyönyöre vagy kínja emészti valójában, hanem az, hogy gyönyöre és kínja egyként üres és irreális.

A megtérés fordulata tulajdonképpen végtelenül egyszerű. Nehézsége mégis épp egyszerűségében rejlik. Ugyanis teljes fordulatot kíván. Ahogy ezt Platón oly gyönyörűen mondotta: a lélek nem tudja forgatni szemeit, neki magának kell egész valójával a fény, a valóság felé fordulnia, az örökkévalóság igaza felé, anélkül, hogy elhagyná a pillanatok árnyékvilágát.

Nem a világról kell tehát lemondanunk, hanem épp a világot vállalva: a világiasságról. Nem az időről, hanem épp az időt teljesítve: az időlegességről. Mert épp a világiasság és az időlegesség nem tudja teljesíteni se a világ, se az idő föladatát, a mindennapok ama gondját, amit az evangéliumi tanács ránk bízott.

„Aki sziklaalapra építette házát”

István királyunk egyházi ünnepén a Hegyi beszéd zárószavait idézi a szent Evangélium: „Aki hallgatja tanításomat és tetteiben követi, hasonló a bölcs emberhez, aki sziklaalapra építette házát… Aki pedig hallgatja tanításomat, de tetteiben nem követi, hasonló az oktalan emberhez, aki homokra építette házát.”

És valóban: első szent királyunk történetében minden valóságos tény és legendás elem e felé az evangéliumi erény felé mutat. Akár életének krónikását olvassuk, akár fiához írt Intelmeit, szemünk előtt mindig ugyanaz a csodálatos kép jelenik meg, egy ország megalapozásának szinte mitikus képe, mely leginkább mégis a házát fölrakó ember szolid foglalatosságához hasonló.

Szent István országunkat és történelmünket alapozta meg – történeti alakját e nagy tett ellenére mégis, vagy épp ezért, valamiféle hasonlíthatatlan csend övezi, akár azét az emberét, ki háza falát magányosan, az éjszaka csendjében húzza fel. Képzeletünket – túl a nagy és látványos alapításokon – ez a magányos, az idő és a történelem „csendjében és sötétjében” imádkozó és cselekvő király foglalkoztatja leginkább. „Szokása volt tevékenyen és vidoran virrasztásban tölteni az éjszakát, miközben Krisztus követőinek lábát mosogatta és a szegények fazekaiba titokban töltögette az alamizsnát, igyekezvén e világon a szűkölködő Krisztust híveiben istápolni…” Vagy: „Az éj csendjében virrasztással és imádsággal, elmélkedéssel töltötte az időt, könnyet ontva, Istenhez imádkozott.” S talán a legszebb és legbizalmasabb pillanat tanúsága szerint is, amikor fia, Imre herceg ájtatosságát az atyai szeretet mély odaadásával lesi meg „a falnak egy hasadékán keresztül…”: ismét egy „csöndes” kép róla, a nagy építőről, aki nagy virrasztó is volt, s a házat, amit épített – valójában, alapjaiban véghetetlen csendben, az ima csendjében emelte.

Túl minden valóságos és legendás elemen, ez a teremtő, férfias és alázatos „csend”, melyben történetünk és országunk alapjait rakta le, minden bizonnyal dicsőségének is legszebb kifejezője, tanulsága marad. Országépítő munkájának belső, intim rugóiról gyönyörűen vallanak Intelmei, miket fiához, Imréhez intézett az utódlás reményében. Alázatosságukban királyiak e tanácsok, s gyengédségükkel tanúskodnak ama sziklaalapról, amiről az evangéliumi idézet beszélt. Befejezésül csak néhányat közülük: „Ha kívánod, hogy mások tiszteljenek, légy igazságos; ha a magad lelkét akarod bírni, légy béketűrő… Tégy jót és légy jó! Légy irgalmas minden szenvedőhöz. Légy béketűrő mindenkihez; azokhoz is, akik védtelen gyöngék. Légy erős, hogy a jó szerencse össze ne törjön!… Légy szelíd, hogy az igazságnak soha ellent ne állj!… Ezekből készül számodra a korona…”

„Párbeszéd” Istennel

Lehet és szabad-e az imádságot Istennel való beszélgetésnek, Istennel való „párbeszédnek” nevezni?

A beszélgetés, közelebbről a „párbeszéd” legáltalánosabb formai jelentésében: két fél szóváltását jelenti. Ha azonban céljában, tartalmában kívánjuk meghatározni: a „párbeszéd” lényege mindig valamiféle információcsere. Az igazi párbeszédből mindig megtudok valamit, gazdagabban kerülök ki belőle. Ilyen értelemben már a „párbeszéd” első, s inkább csak formai megjelölését akár el is vethetjük, hiszen ismerünk „néma párbeszédet” is, ami sokszor tartalmasabb minden kimondott szónál.

Visszatérve az imádsághoz, Istent nemcsak imádjuk, hanem valójában beszélgetünk, párbeszédet is folytatunk vele. Az imádságnak az imádástól az Istennel való perlekedésig ívelő széles skáláját már az Ószövetség is ismerte, de a „párbeszéd” barátian meghitt változatával először Jézus ajándékozott meg bennünket.

De hát milyen beszélgetés az, amiben csak én beszélek, s a másik fél hallgat? Mivel ha tisztán formailag nézem, Isten csakugyan néma marad szavaimra. Ha azonban a „párbeszéd” lényegét tekintem, a dolog mindjárt másként fest.

Minden imádság, amiből „gazdagabban” kerülök ki, aminek végeztével többet és bizonyosabbat tudok Istenről, önmagamról és a világról – egyúttal párbeszéd is volt, mely valóban létrejött köztem és Isten között. S aki csak egyszer is részesült e beszélgetés kegyelmében, tudja, tapasztalatból tudja, hogy e beszélgetés némaságában is minden válasznál reálisabb „válaszokat” tartalmaz. Sőt: formailag minél némább, tartalmában annál reálisabb „információt”.

Még a nagy misztikusok is, kik lényegesen közelebb kerültek Hozzá, még ők is bizonytalanok, amikor konkrét szavakban igyekeznek beszámolni a külvilágnak. Nyilván, hogy az ő „beszélgetésük” is egy másik, a szótár szavait meghaladó szinten zajlott le, egy hasonlíthatatlanul érvényesebb valóságban, mely azonban távolságot is jelent, s minden bizonnyal véghetetlen távolságot a földi valóságtól.

Az imádságban megszülető „beszélgetés” bizonyíthatatlan tapasztalat, s egyedül hasonlatokban megközelíthető realitás. A remekművekre gondolok. Egy remekmű szobor, bármily odaadással szemlélem, néma marad. Látszatra semmi szava hozzám, semmi üzenete, s főként semmi személyemre szóló szava nincsen. Valójában: mélyebb érdekeimben, s lényegesen személyesebben érinthet, mint sok valóságos evilági párbeszéd.

Idevág az Evangélium tanácsa, hogy Istent rejtekben kell felkeresnünk. Ami nyilvánvalóan nemcsak a szoba rejtekét, a világ zaja elől való elrejtezést jelenti, de még inkább azt a csöndet, ami mindennél beszédesebb, ha egyszer sikerült a jelenségek mögé rejtezve Isten közelébe férkőznünk.

Profik és amatőrök

Egy fiatal „műkedvelő” színjátszócsoport műsorát láttam a napokban. Előadás után kíváncsi, barátian érdeklődő szemek gyűrűje vett körül: mi a véleményem a munkájukról?

Kérdésükben olyan nyílt és minden kritikára kész kíváncsiság volt, hogy eleve kizárt mindenfajta „nevelő szándékú” köntörfalazást. Elismerésemet és bírálatomat elég volt, legalábbis előszörre, egyetlen tárgyilagos mondatban közölnöm. Ezt feleltem: „Egyetlen negatív előjelű mondatban tudnám leginkább megfogalmazni véleményemet: előadásukban nem volt semmi hamis hang”.

A lakonikus válasz senkit se hűtött le. A tárgyilagosság, a tárgyilagos önismeret és ügyszeretet boldogságával azonnal megértették, mit akarok mondani. S ezután akadálytalanul térhettünk rá a részletek és az egész megbeszélésére, arra, hogy mit is kéne, mit is lehetne még tenni vállalkozásuk érdekében.

Műkedvelők? Régóta érzem – érezzük –, hogy a kocka megfordult. A színjátszásban mindinkább a „szakma” kezd valamiféle szűköset és elégtelent jelenteni, s néhány fiatal spontán tömörülése napról napra korszerűbb igazság és valódibb reménység hordozója.

A „szakmára” való örökös hivatkozás számomra mindig is gyanús volt a művészetben. Éreztem benne a rettegést, a védekező félelmet – a szellem elől a betűhöz való tapadást, s képmutató biztonságát. Csak aki napról napra vállalja a kezdők didergő csupaszságát, bizonyulhat talán – legvégül – mesternek. És ez nem külsőségeken múlik, épp nem valamiféle tanulékonyságon – hanem legbelül, a szív és az értelem „rejtekében” dől el.

Ami ebben a kérdésben „új” számomra, az mindössze annyi, hogy ez a különben meglehetősen rejtett igazság kezd napnál világosabbá válni. A színjátszásban például – hogy választott témánknál maradjunk – a „szakmai tudást” mindinkább fölülmúlja a valódibb és mélyebb érdekek jelentkezése. A spontán tömörülésekben egy újfajta színház, újszerű életközösség keresi kibontakozását, ahol a szellemi együttélés és a közös kifejezés öröme és kutatása fölülmúlja a pénz és a beérkezés üres varázsát. Néző és színház közt az éles vonal nemcsak a különböző dramaturgiákban mosódik el ma már – hanem valójában a társulások természetében is. Ki játszik és kinek? És miért? És hogyan? – nem telik bele sok idő, s a válasz mindegyik kérdésre merőben új és más lesz, mint ahogyan azt idáig „megszoktuk”.

S hogy miért épp a színház világában mutatkozik legszembetűnőbben a fordulat? – erre se nehéz megfelelni. Azért, mert épp itt van a „szakmai dilettantizmus” a legnagyobb kísértéseknek kitéve, a legszívósabb önvédelemre kényszerítve. Egyrészt. Másrészt: mivel épp a színház érinti legkorszerűbb vágyunkat: egy új és alkotó együttélés lehetőségének elnapolhatatlan szomjúságát.

Jegyzet

Közélet és magánélet

Kétségtelen, hogy egy jól működő társadalom számára elengedhetetlen, hogy a magánéletet a közélettől világos és határozott vonal válassza el. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük a válaszvonalat, látni fogjuk, hogy a szigorú jogi határ máshol van, mint a társadalmi konvencióké, s egészen máshol, mint a lelkiismeret megszabta határ.

A jogi formula elengedhetetlen, egymagában azonban nem biztosítja a két szomszédság – közélet és magánélet – békéjét és gyümölcsöző összjátékát. Ahhoz elengedhetetlen a két fél – egyén és közösség – kölcsönös érettsége.

A keresztény ember lelkiismeretében igazában alig-alig létezik válaszvonal a magánélet és a közösségi élet között, de paradox módon épp ez követeli meg tőle mindkét terület messzemenő tiszteletben tartását. A keresztény lelkiismeret ugyanis megköveteli, hogy ne emberi jogaink érvényesítése lebegjen elsőrendűen a szemünk előtt, hanem azok az Istentől ránk rótt kötelességek, melyekkel önmagunknak, a világnak és felebarátainknak tartozunk.

E kötelességek messzemenően áthatják mind a magánélet, mind a közösségi élet egészét – határok és különbségek nélkül. S mégis: egyedül a határtalan kötelezettség képes betartani és valójában tiszteletben tartani a többiek jogait, a közösség és a magánélet „szentségét”. E nehéz kérdésben számunkra a felebarát iránti nyitottság és az Istenben való elrejtőzés nyújtja a legfőbb eligazítást. Kötelességteljesítésünkben ez biztosítja a föltétlen tapintatot és odaadást, tartózkodásunknak viszont ez ad mindenkor gazdag tartalmat, kifogyhatatlan „témát”.

A paragrafusokat egyedül a paragrafusok felülmúlásával lehet betartani; a határok sérthetetlenségét egyedül a határokon túlemelkedő szemlélet biztosítja.

A keresztény lelkiismeret lényegében nem tesz különbséget közélet és magánélet között; mindkettőt érzékeny kölcsönösségben és bensőséges egészként éli át. Viszont épp kötelességeink széles körű és intim értelmezése teszi képessé a mások jogainak és érdekeinek föltétlen tiszteletére. Kötelességünk: a felebarát mindenben és mindenkor való megsegítése, de legalább annyira kötelességünk tartózkodni bármiféle beavatkozástól, mely mások csöndjét, békéjét vagy akár belső drámáját, drámai kibontakozását – mely egyedül rájuk és Istenre tartozik – megzavarhatná.

Vannak dolgok, amikben a másik emberrel egyedül a „kölcsönös magányban” kommunikálhatunk. Számunkra azonban ennek a „magánynak” neve is van. Isten a neve, és imádság a neve, s ezért lehet, hogy a külső „formális” magány ellenére mindennél inkább egyesít bennünket.

Igazában sose vagyunk hát egyedül. De épp ennek tudatában merünk mi magunk visszavonulni, és érezzük kötelességünknek megbecsülni, sőt megóvni és szeretni mások „magánéletét”, belső magányát.

A legjobban megformulázott közösségi és magánéletnek is egyedül az érettség és a szüntelenül működő lelkiismeret adhat valódi formát és tartalmat. Gyümölcseiről ismerik meg őket. Az igaz közösségi embert a magánélet tisztelete jellemzi. Felelősségtudat és föltétlen tapintat életében nemhogy kizárják, ellenkezőleg, kölcsönösen erősítik és éltetik egymást. Csak aki segíteni tud, ismeri a valódi tartózkodás erényét, s fordítva, egyedül az önzetlen képes mások szolgálatára.

Jegyzet

Katolikus szemmel (XXII.)

Illyés Gyula a Kortárs legutóbbi számában meglepő és gazdagon árnyalt feljegyzésekben számol be az öregedés élményéről, ellentmondásosságáról. Tűnődéseiben – természetesen – helyet kap a természetfölötti is, ahogy az elmúlás szorításában felszökken az élet, a halál szorításában az öröklét. Írása – szellemi alkatának megfelelően – inkább beszámoló, mint vallomás; nem az utolsó, hanem az „utolsó előtti” lépés – lépések? – története. Egy montaigne-i és voltaire-i alkat őszinteségét csodálhatjuk benne, akit végtelen hosszú út választ el mégis a következő, az „utolsó lépés” krónikásaitól – Pascaltól, Kierkegaardtól, Simone Weiltől. Ez persze nem értékmérés. Hiszen Illyés már fiatalon is az „utolsó előtti lépés” művésze volt, ez adta írásainak ízét, bizonytalanságból fogant érzékenységét, s nevelte rá, hogy stílusa egy fokkal mindig meggyőzőbb legyen, mint meggyőződése. Bizonytalanságáról soha semmi nem vallott mélyebben, mint stílusbiztonsága. Végig vándorolt hűségesen az időn, ez igaz, de végig az „utolsó előtti lépés” vándora maradt, ahogyan Pascal – például – egész életében az utolsót lépte. Ismételjük: ez nem értékítélet, hanem jellemzés. Illyés sajátos életműve igen nagy segítséget nyújt mindazoknak, kik rokonai, s akikben a bizonytalanság az ő segítségével tud valódi szavakra találni, még akkor is, ha vallásos elmélkedései lényegében soha nem lépik át a tisztán humanista szintet.

Jegyzet

Egy lírikus naplójából

Az idő monotóniája – az évszakok és a csillagképek, a nappalok és éjszakák örökös körforgásával – egyszerre ébresztheti bennünk egy pokoli taposómalom s egy távoli boldog öröklét földi élményét. A két véglet kifejezési formája ezek szerint egy és ugyanaz. Hasonlóképp a művészetben: rendszerint a legnyomorúságosabb elemek a legalkalmasabbak a „szem nem látta, fül nem hallotta” boldogság megidézésére. Például a monotónia, az egyhangúság. A tökéletes zene – írja Simone Weil – a legkisebb változtatásokkal képes figyelmünket ugyanazon a feszültségi fokon tartani. Ez azt jelenti, hogy minden állapotunk, anélkül hogy változtatnánk rajta, döntő átalakulás, metamorfózis lehetőségét rejti magában. Méghozzá: minél nyomorúságosabb, annál döntőbb átalakulásét. „Boldogok, akik sírnak” – ez nemcsak vallásos igazág, de esztétikai norma is, minden nagy művészet alaptörvénye. Fölismerése annak, hogy számunkra mindenkor a változhatatlan kínálja a legfőbb változás lehetőségét, az egyedül döntő és reális fordulatot – a dolgok rejtett szívében. Úgy érzem, minden igaz mű – kimondatlanul – a tékozló fiú történetének megismétlése. A világ ama pálfordulásának „kegyelmi pillanata”, mely épp a külsőségekben mit se változtatva, mindenkor egy helyben állva történik meg.

A költő munkájának legalább akkora része a csönd és a hallgatás, mint a megnyilatkozás. Csakhogy többféle csönd, többféle hallgatás létezik. Az egyik például tehetetlenségből és tanácstalanságból fakad. Ez bizony keserves, s még részletekben is nehéz önmagunknak bevallanunk. De van aktív csönd és aktív hallgatás is, ami leginkább az atléták fölkészülésére hasonlít. Ez jófajta csönd. Veszélye, hogy olyannyira hozzászokhatunk, hogy többé nincs is kedvünk az aréna kétes nyilvánossága elé lépni. Pedig a művek kockázatát nem pótolja semmi. A legjobbfajta csönd is csak benne nyer értelmet – akár az imádság a felebaráti cselekedetben.

T. S. Eliot kétféle fantáziát különböztet meg: a tárgyába intuitíve behatoló és az úgynevezett kombinatív fantáziát. A kombinatív fantázia építőelemeit változatosan csoportosítja, variálja, s a közhit ezért benne véli megvalósulni a valóban széles és gazdag képzelőerőt.

A valóság azonban ennek épp az ellenkezője. Az igazi fantázia a dolgokat a maguk egyediségében, egyszerűségében képes megragadni – lélegzetelállító erővel. Gondoljunk Van Gogh képeire. Az egyiken egy szék, a másikon egy almafa, a harmadikon pár cipő, a művész ütött-kopott bakancsa. Mégis: valamennyi kimeríthetetlen gazdag, s épp szegénységében kimeríthetetlen. Valamennyi a csönd és a monotónia „átváltozásának” csodája, az intuitív fantázia, az egy helyben állás parttalan tűzvésze, áradása.

Jegyzet

Katolikus szemmel (XXIII.)

„A zsenialitás szorgalom” – mondotta Goethe, és sokan ezt a „tehetség” nagyon is németes megfogalmazásának érzik, még akkor is, ha látnak benne „némi” igazságot. Pedig itt Goethe tulajdonképpen a szorgalomnak adott igazában új és pontosabb megfogalmazást – s nem is annyira a zsenialitásnak vagy akár a tehetségnek. Értelmezésében ugyanis kétféle szorgalom van: az egyik, amelyik megfut tulajdonképpeni feladata elől, s a másik, ami percről percre vállalja azt. Az első lényegében külsőséges szorgalom: merő mennyiség. A másik: egyedül a lényegre tör – s egyedül a lényeg megragadása jelzi és igazolhatja működését. Minőségi szorgalom, szemben a mennyiségi szorgalommal. S így már Goethe szólása épp hogy nem németesen cseng. Ellenkezőleg: a szellem villámcsapásával kívánja bevilágítani az emberi erényt, amit honfitársai sokszor csak a betű veszélyes sötétjében gyakoroltak – hangya módra.

Jegyzet

Bűn és bűnhődés

A bűn fogalma – túl bizonyos közös pontokon – szükségszerűen más a civil jogrendben, mint a keresztény, vallásos használatban. Az előbbiben inkább gyakorlati a jelentése, az utóbbiban viszont elsőrendűen lelkiismereti kérdés.

Gyökerében szemlélve vétkét, a vallásos lelkiismeret szinte megoldhatatlan nehézség előtt áll. Látni fogja, hogy bűne mint holmi futótűz terjed tovább, s ha egyszer elkövette, nincs módjában többé határt szabnia vétke kiszámíthatatlan láncreakciójának. Lényege szerint tehát minden bűn jóvátehetetlen, s mindenki ellen irányul.

Pokoli kör ez. Fölismerése nélkül nincs igazi bűnbánat, s ugyanakkor épp e fájdalmas fölismerés fokozatosan meg is bénítja a lelket. Vagy kétségbeejti, vagy eltompítja. Mindegy. Az állandó szorongás és lelkiismeret-furdalás előbb-utóbb éppúgy újabb vétkekbe sodor, mint a hazugságokkal megvásárolt közöny, kitérés a lelkiismeret zaklatása elől.

S épp ez az a pont, ahol Isten megszánta az embert, s megtörte a bűn és bűntudat feloldhatatlan körforgását, kibogozhatatlan örökkévalóságát. Erre egyedül a megtestesült és isteni ártatlanság vállalkozhatott; tökéletes és fönntartás nélküli áldozatával egyedül a megtestesülés „szent képtelensége” hozhatott gyógyulást és békét.

„Eredjetek békével” – semmi nem fejezi ki valóságosabban Isten irgalmát és bocsánatát a bűnre, közönyre és kétségbeesésre ítélt ember számára ezeknél a gyönyörű, s az Evangéliumban örökösen visszatérő szavaknál.

Hogy mit jelent a bűnök isteni tehervállalása, ahhoz elég a görög sorstragédiák gyötrelmes mechanizmusára gondolnunk, ahol is a katarzis pokoltornáca az egyetlen pislákoló világosság. Ehelyett kaptuk mi a Bárány békéjét, mindenkinek szóló vigaszát és meghívását.

A béke – ilyen értelemben – a megváltás valóságának kulcsszava. Tökéletesen ingyenes, amiért is egyedül azzal vásárolhatjuk meg, hogy elfogadjuk.

Jegyzet

A bűn illúziói

Az erények bibliai útja keskeny és meredek. Ezért érezheti a visszaeső bűnös, amikor ismét a bűnt választja, a lejtős és széles utat kényelmesnek és otthonosnak. Ez a bűn első és legáltalánosabb illúziója. A valóság azonban rövidesen kiderül, s az első „megpihenés” után vétkünk szorongatóan magányossá tesz, hogy szinte kimeredünk a világból.

Valójában bujdosókká válunk, s már első lépteink után ránk nehezül a büntetés. Ki ne ismerné ezt az elviselhetetlen nyomást? Az eltévedés embertelen terhét?

Elviselhetetlen a büntetés, de épp ebben rejlik segítségének ereje – vagy a még mélyebb eltévelyedés veszélye. Segítsége: hogy törhetetlen súlyával kimozdít a bűn hamisságából, módot adva a tisztázásra, reális perspektívát tévedésünk korrekciójára. És veszélye: hogy hazugsággal és hamisítással védekezünk ellene, mind szélesebb és mind egyetemesebb hazugságokba építve bele eltévelyedésünket, inkább az egész világot meghamisítva magunk körül, semhogy illúziónkat föladjuk.

Ez a bibliai széles út következő, hosszú szakasza, mit fokozatosan vált föl a harmadik – mely azonban rejtetten már az első bűnbeesés magjában ott van –, a bűn ama sötét, világtalan szakasza, amikor is magát az eltévelyedést, az illúziók mélyén működő semmit választjuk, egyenesen és készakarva.

A nyomás itt már irtóztató, de idáig jutva a lélek annyira elámította és eltompította önmagát, hogy alig valamit, vagy szinte semmit se érez belőle. A megtérés, a visszafordulás erről a pontról aligha történhet meg gyökeres megrendülés és teljes fordulat nélkül. Gyakoribb az illúziók illúziója: a megtérésről való tehetetlen álmodozás. Viszont a tökéletes fordulat gyönyörű példáit is jól ismerjük; a jobb latoré csak egy a sok közül. Az Emberfia ezért jött közénk, s ez az a csodálatos esemény, amit az angyali karok oly páratlan örömmel fogadnak, térdre borulva a pillanat szentsége előtt.

Jegyzet

A tél küszöbén

állunk. A természet álomba merül, csak a mindenség végzi továbbra is változatlanul működését, lankadatlan csillagaival figyelmeztetve, hogy a részletek mulandóságán túl mindig a nagy egészre ügyeljünk.

A föld élővilága javarészt enged az évszakok „helyi diktátumának”. A növények elvetik levelüket, mintegy visszahúzódnak a földbe. Az állatok téli álomra szenderülnek vagy a nap útján délre emigrálnak; de válassza bármelyik formát, virágzás helyett a természet csupán arra rendezkedik be, hogy átélje, átvészelje a mostoha időszakot.

Nem így az ember. Ő is benne él ugyan a természet helyi önkényében, pillantását azonban mindig az egészre függeszti – s azon is túlra. Minket a természet elszunnyadása valójában befelé fordít, létünk igazi, tehát szellemi napja, energiaforrása felé. Minket az „általános hervadás” éppenséggel felébreszt; számunkra az ősz nem véletlenül iskolakezdet – egy szellemibb, tehát fokozottabb élet indulását hozza.

Az ember alapvetően több és más, mint a természet. Hű szolgája, kiszolgáltatottja, igaz, ugyanakkor azonban ura és cáfolata is. Anélkül hogy elárulná, s anélkül hogy kilépne belőle, az ember lényege szerint tiszta és tökéletes ellentmondásként valósítja meg önmagát már itt a földön is. Épp nem véletlen hát, hanem törvény, hogy az ember szellemi élete fokozott erőre kap az esztendő téli szürkületében.

És nem véletlen az se, hogy az egyház épp ide, a tél küszöbére, az elmúlás kezdetére helyezte – s egymás mellé – mindenszentek és halottak napját, ünnepét. Tette ezt nyilván ama nagyszerű ellentmondás jegyében, melynek a halál csak látszata, tartalma azonban az élet, s tegyük hozzá, a szó legigazibb, legemberibb, tehát leginkább szellemi értelmében – élet. Halottaink szeretete elsőrendűen az élet iskolája. Igaz, nem az élet mechanikus folyamatainak, amelyeknek a nagy természet engedelmeskedik, hanem annak a másiknak, mely teremtő ellentmondásként épp a tél küszöbén kezd új munkába, fokozott kedvvel és lelkesedéssel.

A külső kép: a hervadásé, a halálé és a menekülésé. Egyedül az ember függeszti szemét a mindenség lankadatlanul működő csillagaira, a távoli és nagy egészre, s azon is túlra…

Jegyzet

Katolikus szemmel (XXIV.)

Színpadi felújítása után most a filmvásznon is láthatjuk Diderot Apácá-jának dramatizált változatát. Az életre galvanizált mű azonban a színes mozgóképek jóvoltából se támad fel poraiból. Ez a felújított dráma ugyanis ma már semmit se mond arról, amiről beszél, vagy beszélhetne.

Egyik témája – mondjuk – az emberi szabadságot megcsonkító kényszerek analízise lehetne, de nem az, mert kizárólagosan és egysíkúan csakis arról beszél, ami már sehol és senkinek se problémája, hogy: „senkit se szabad akarata ellenére zárdába kényszeríteni”.

Eközben – s ez a másik nagy hiba – magukról a zárdákról is édeskeveset tudunk meg, s persze semmivel se többet a XVII. századi szerzetesek életéről, holott mást se látunk két órán keresztül, mint apácazárdákat és korhű kolostorfalakat. Lévén azonban a dráma kihegyezett tételdráma, élet helyett egydimenziós preparátumokkal szolgál csak, azt a látszatot keltve, hogy az egykori apácakolostorok még szinte véletlenül se a vallásos élmény helyei voltak, hanem a kényszer, az anyagiasság, a szadizmus és a leszbikus szerelem gócai. Azóta a KZ-lágerek univerzuma és a homoszexualitás világszerte való elharapózása tökéletesen elfújta Diderot Apácá-jának minden érvényét. A mai nézőtől nehéz, sőt lehetetlen elvárni, hogy e problémákat egy XVII. századi kolostor falai közé visszazárva helyénvalónak találja. A fölújítók minden igyekezete ellenére a tálalás anakronisztikus és enyhe kamaraváltozatnak hat amellett, ahogyan ugyanezeket a problémákat modern világunk apokaliptikus súllyal belénk sulykolta.

Igen, nevetséges tragédiát írni, s kivált egy ma már leküzdött betegségről, csak azért, hogy elleplezzük a valódi bajt: az ember halandóságát. Ionescónak e kedvenc ítéletét az áldrámákról ritkán alkalmazhatnánk megsemmisítőbb erővel, mint e rosszkor és rossz helyen aktualizált tételdrámának az esetében.

Mindennek csak következménye már, miért hatnak kulisszának a legkorhűbb és legélőbb „beállítások”, s miért maradnak a legkülönb színészi alakítások is hatástalan papírfigurák. Ahogy nem véletlen az se, hogy a lehetetlen föladatba belefulladt rendező miért keres a film végén a mesterséges súlyok után valamiféle súlytalansági állapotban, néhány bevallottan üres képsorban megoldást, ha nem is a darab, legalább a maga számára.

A szellemi erőszak és a testi eltévelyedés, valamint a vallásos élmény viszonyát ma már egészen másképp látjuk, mint Diderot. Épp nem mint fegyvertársakat, hanem mint eredendően szemben álló erőket, s e nézetünkben nem csak hitünk (hiszen ez vallásunk tulajdonképpeni alapja), de a történelem egyeteme is minket igazol.

Jegyzet

Néhány szó a szavakról

Ha van is tudománya, maga a nyelv nem tudomány. Elsőrendűen: közlés és összeköttetés. Kimeríthetetlen eszköz arra, hogy hírt adjak magamról másoknak, s azonos szinten híreket szerezzek másokról a magam számára. A beszéd tehát: adás és befogadás. Nyitottság. Szeretet.

Ahol visszaélnek a szeretettel, vagy ahol megszűnik a szeretet, ott nyilvánvalóan elhal a beszéd eredendő értelme is, és visszájára fordul művészete. Ahol a beszéd a tagadást, az elkülönülést, az elidegenedést szolgálja – előbb vagy utóbb maga is elhal, elnémul, s ha tovább él is, ez az élet aligha lesz több rákos burjánzásnál.

A szeretet elhalása minden nyelvromlás igazi gyökere, s az így támadt betegséget nem gyógyíthatja semmiféle tudós kezelés, nyelvészkedő gond, szerkezeti elemzés.

Mindez azt is jelenti azonban, hogy a beszéd véghetetlenül több is, mint a szigorúan filológiai értelemben vett nyelvi kifejezésformák. A világ is „beszél”, csak meg kell hallanunk a szavát. Sőt: ezzel kezdődik minden beszéd. Hallgatással. Meghallgatással. Tehát újra csak: nyitottsággal, vagyis szeretettel.

De minden beszéd legmélyén csönd lakik. Isten minden beszédet felülmúló csöndje, az a legfőbb és kimondhatatlan beszéd, mely szavainkban örökösen megtestesülni kíván, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az Ige testet öltött közöttünk. Ezért írhatta Pierre Emmanuel hasonló, de sokkalta gazdagabb elmefuttatásai során, hogy „minden gondolat – emberi szó – erőfeszítése végső határán: imádság”. S ugyaninnét Simone Weil nagyszerű definíciója a költői zsenialitásról, mely szerint „zseni az, aki szereti az igazságot, még akkor is, ha nem jutna tovább a puszta dadogásnál”.

A nyelv elsőrendűen nem a nyelvészet, még csak nem is a költészet, hanem az ember megszentelődésének, a szeretet teljességének és kiteljesítésének a gondja.

A többi csak irodalom, és csak filológia.

Jegyzet

A kétféle közhelyről

A közhelyeket a nyelvben a lélek figyelmetlensége szüli. Használunk egy igazságot anélkül, hogy tartalmára gondolnánk, egy ítéletet anélkül, hogy alkalmazásának érvényességét ellenőriznénk. Pedig a nyelv – a nyelvben megjelenő gondolat, szellemi érték – önmagában nem áll meg: szüksége van lankadatlan szeretetünkre, figyelmünkre, részvételünkre, hogy ő is közölhesse velünk kortalan bölcsességét és világosságát. Enélkül a nyelv visszahúzódik, bezárul, előbb-utóbb üres és hideg tárggyá válik – ahogyan a beszédére figyelmetlen ember is egyfajta egoizmus terméketlen világába száműzi magát. Igaz, tovább beszél, de beszédében elszaporodik az üresjárat, mind gyakoribb lesz az elhaló, csak öröklött, de meg nem élt igazság: a közhely.

Pedig a közhely, a „közös hely” többnyire „örök hely” is, mit nemzedékek pótolhatatlan tapasztalata szerzett meg a mindenkori jövő számára. Rejtett kincs, örök forrás, ha érzéketlen lépteink be is tapodták, végképp fölismerhetetlenné téve a hozzávivő utakat. Korunk egyik alapvető tévedése, hogy sorra megfosztotta magát a nagy és ősi jelképek erejétől, a valóságot egyedül a tények egysíkú felszíni világára csökkentve. Nemcsak mi, de beszédünk is megsínylette ezt a „világomlást”. Nyelvünk ugyanis egyszerre kifejezője a kimondhatónak és kimondhatatlannak, a konkrétan adott és a természetfeletti világnak, annak, ami aktuális és annak, ami örök. Hasonlóképp: nyelv nélkül sose tudnánk „kimondani” személyiségünket, létünk egyszeriségét – de örök, egyetemes közösségünket, összetartozásunkat se. Igaz, a kimondhatatlant sose tudjuk kimondani – de ez nem azt jelenti, hogy nincsen. Ellenkezőleg: ő az, aki beszél. Ő az a nélkülözhetetlen Ige, amelyből szavaink fakadnak, amikor valóban szavakra, „szavainkra” találunk.

Ebben az értelemben kétféle közhelyet ismerünk. Az egyik: halott hely, betemetett forrás. A másik: szent hely, jelenünk és a századok, múltunk és örök jövőnk metszési pontján. Nélkülük lehetetlen az ember többsíkú realitásának megvalósítása, míg bennük és általuk létünk egyszerre zajlik az aktualitások és az időtlen realitások síkján. A nyelv – az igazi – távolról se csak információk eszköze, hanem mindenekfölött önmaga örökös liturgiája, megragadhatatlan erők tolmácsa. A „puszta nyelv” olyan, mint a „puszta tény”, amiről már Rilke megírta: „Rettenetes, hogy a tényektől sose tudhatjuk meg a valóságot!”

A nagy nyelvi közhelyek valójában éppoly kimeríthetetlen forrásai életünknek, mint a nagy parabolák és jelképek. Amikor ezek üresekké és nevetségesekké válnak – az nem a jelképek hibája, hanem a mi elégtelenségünk bizonyítéka. Ezért visszahódításuk se történhet másképp, mint teljes emberségünk, szellemi és lelki életünk alapvető megújítása árán. A valódi közhely, közös hely, olyan, mint a megunt és elhagyott atyai ház, mely hűtlenségünkben is lankadatlanul egész egzisztenciánk legmélyebb megértését kínálja fel számunkra.

A karácsony margójára

Túl a történeti valóságon, Jézus megtestesülése – a bölcsőtől a koporsóig – egyúttal az isteni-emberi történet legtömörebb, legegyszerűbb és legösszetettebb képeit és szimbólumait ajándékozza nekünk.

Mária és József alakja a bölcsőben fekvő gyermekkel: a család, minden család örök bensőséges képe. Ugyanakkor azonban, szinte észrevétlen fordulattal, isteni költészettel: az örök szüzesség képe is. A család, a termékenység jegyei mögött itt az ember másik magasrendű életformájának, a természetfölötti élet előképének, a szüzességnek is legbensőségesebb „hármasában” gyönyörködhetünk. Külön-külön és együtt: Jézus, Mária és József alakjában, a szent család, a karácsonyi barlang szeplőtelen látványa, egyszerre kimeríthetetlen szemléleti kincse minden családnak, s vezércsillaga minden egyes – társas vagy végképp magányos – emberi életnek. Csodálatos egyetemességet rejt magában, s oly észrevétlenül egyszerű „fogalmazásban”, amire egyedül a természetfeletti képes. Mint család: áldást osztó képe az emberiségnek, s ugyanakkor – a szüzesség isteni mélységű fölfedésével – az örök, egyszeri ember megszentelése, annak kodifikálása, hogy az egyes ember a történelemnek nemcsak láncszeme, hanem egyúttal fölülmúlhatatlan végcélja, Isten szeretetének legfőbb tárgya is. Természetes és természetfeletti eme csodálatos egyensúlyában csakis így lehet jelen már most és már itt az a hatalmas feszültség, mely drámájával az egész univerzum sorsát kimérte, s melybe már most és már itt belefér a kereszt éjszakája, a bal és jobb lator, Veronika kendője és Júdás árulása, az egész emberi történelem, s azon is túl az egész teremtett világ „türelmetlen várakozása”. Az egyszerű képet (pásztorok, királyok és ökrök foglalatában) ihletett kézzel és kiapadhatatlan odaadással nem hiába idézték fel templomok falán a századok. E kép, mely természetfeletti „elkötelezettségével” mindent fölülmúló történést ígér – így érkezik ma is közénk, az éjszakában megeredő hóesés intimitásával.

Kerényi Grácia: Azonosulások

Kerényi Grácia első verskötete – 25 év termése – egyben válogatott verseinek gyűjteménye is. Közel száz verse költői életművének meredek keresztmetszete, s így egyszerre érdemli meg az első kötetnek kijáró örömöt s az érettségnek kijáró méltatást. Nem ismerek még egy kötetet háború utáni költészetünkben, mely a növekedés szépségének ilyen szuggesztív, növényien szerves és filmszerűen követhető élményével ajándékozott volna meg.

Azonosulások – Kerényi Grácia kötetének már a címe is lírájának legfőbb erényével ajándékoz meg: a nyelvi tudatosság finom leleményével. Eredményei e téren egyedül Weöres Sándor teljesítményeivel mérhetők. Míg azonban Weöres számára a nyelv féktelen gyermeki ábrándok helye, Kerényi Grácia a nyelvi struktúrák szemlélődő elemzésével vall magáról és a világról. Nem véletlenül nyelvész és fordító – a nyelv mindenkinél inkább világ és teljes értékű lét a számára. Egyszerre alkalom a léttel való tökéletes azonosulásra s a menekülésre, a nyelvben való álmodozás papíron, grammatikai képletekben is követhető kalandjára. Ez egyik fő ereje. A másik: örökös diáksága. Ahogyan vannak örök gyerekek (a legtöbb költő például), Kerényi Grácia örök diák, aki úgy járja meg még Auschwitz poklát is, hogy közben megtanul lengyelül. Hervadhatatlan kíváncsisággal hajol a dolgok fölé: ami egyrészt folytonosan új tapasztalatokkal gazdagítja, másrészt meg is óvja őt a tapasztalatok kártékony rombolásától. „Tanulékonysága” így egyszerre közvetítő és szigetelő közeg közte és a világ, ismerete és ismeretének tárgya között. Azon kevés védett szív közé tartozik, akik utoljára is mint nyitott könyvére boruló diák fejezhetik be életüket. E költői alkatnak a magyar irodalomban Csokonai Vitéz Mihály volt legmagasabb csillaga.

Az Azonosulások jelentős, igen jelentős gyűjtemény.

Jegyzet

Vallomás Adyról

Ady ébresztett rá a költészet értelmére tizennégy éves koromban. Mégis tökéletesen megértem, miért hanyatlott napjainkban költészete iránti szeretetünk, lelkesedésünk. A koncentrációs táborok világa, az egyetlen kis didergő molekulára redukált ember után mit kezdjünk Ady királyi pózaival? József Attila mérésadatai az emberről és a mindenségről kétségtelenül sokkalta pontosabbak, használhatóbbak számunkra.

Ady helye a világirodalomban? Sajnos, Adyt fordítani szinte lehetetlen. Költészete főként nyelvi és képi szuggesztiókból él, ami sehogy se tűri meg a fordítás – minden fordítás – nélkülözhetetlen értelmező munkáját. Igaz, minden költői nyelv szimbolikus, nemcsak Adyé. De például József Attila szimbólumai valamiféle hiperkonkrétság szabatosságával hatnak – tökéletesen fotogének, hogy úgy mondjam, tehát fordíthatóak, előhívhatóak, átvihetőek bármelyik idegen nyelv képernyőjére.

Ady jövője? Az értékelésében mutatkozó apály – szerintem – előbb-utóbb eltűnik majd. Hiszen épp költészetének „királyi eleme” rendkívül gazdag, sokrétű, ha sokszor több is van benne – sajnos – a nietzscheánus, mint az evangéliumi királyságból – ebből a gyengeségében győzhetetlen és vereségében győztes hatalomból.

Ady és a modernitás? Számomra – mindennek ellenére – döntően és végérvényesen Ady a legjelentősebb modern magyar költő. Mint Baudelaire a franciáknál, ő az, aki Atlasz módjára megfordította hátán a régi világot, mondhatnám úgy is, a régi magyar világot. Ilyen tettre csak szuverén óriás vállalkozhatott. Hogy mások Európa modernebb törekvéseit közvetítették volna? Mit számít? Ady egy irodalomtörténeti pillanatban a glóbus ránk eső pontján magára vette és meg is fordította a világot. A többi irodalom. És többnyire csak irodalom már.

Hatása? Közvetlenül vagy közvetve szinte valamennyiünkben tovább él. Legnyilvánvalóbban Juhász Ferenc lírájában, aki Ady kozmikus sugallatait igyekszik lenyűgöző részletmunkákkal egy az egyhez arányban konkretizálni.

Jegyzet