Három mai magyar költő

Ha igaz az, mint ahogyan sokan vallják, és köztük magam is, hogy minden művészet eredete szerint vallásos, ennek az egyszerű és fundamentális elvnek az alapján a világlíra teljes történetét is fel lehetne térképezni, mint az istenkeresés közvetlen vagy közvetett, közelítő vagy távolodó törekvéseit. Korántsem jelentene ez elvtelen esztéticizmust. Épp ellenkezőleg. Egy hitelesebb szinten követné nyomon a lélek és a szellem kudarcait, kereséseit, válságait és fölismeréseit. A tematikus, sokszor megtévesztő költői hitvallásokon túl ez a módszer lényegesen biztosabb kalauzunk lehetne nemcsak a művészet, hanem az istenkeresés rejtett ösvényeinek föltárásában is.

Amikor három mai magyar költő istenélményéről szeretnék rövid jellemzést nyújtani, ezt a mindenképpen autentikusabb módot választanám. Ebben a törekvésemben látszatra az esztétikai hitelesség, valójában azonban a költői istenélmény autentikusabb megragadásának az igénye vezet.

Nézzük tehát először a Rónay-féle verset. Legtöbbször zavartalan esztétikai élménynek lehetünk tanúi. A vers, mint az elhajított diszkosz, szárnyal előttünk, hasít a föld fölött, a levegőben. Ilyen értelemben ellentéte a József Attila-féle költészetnek. Ott a diszkoszvetés élményének vagyunk részesei, a karunkat húzó, irtóztató súlynak, a szakaszról szakaszra növekvő forgásnak, melyben egyre súlyosodó teherként készül a vers elvetődni. De ez csak a vers végén következik be. Szárnyaló diszkoszként a költemény csak emlékezetünkben szabadul el, kezdi meg időtlen pályájú ívelését. A Rónay-féle versből mintha hiányozna ez a visszafogó, centripetális erő. Következésképp istenélménye is inkább közelít az ótestamentumi próféták egyértelmű hanghordozásához, mint az Újtestamentum mindig összetett, véghetetlenül komplex sugallatához. A próféták számára a szereposztás többnyire világos. Az Újszövetség fényében azonban én vagyok a tékozló fiú, a megtérő bűnös és a farizeus egy személyben, s még az is meglehet, hogy egyszerre. Babits Jónása ilyen értelemben újszövetségi Jónás. Rónay kivételes érdekessége viszont, hogy Kierkegaard és Pascal újkori evangéliumi hitét a régi próféták hangjára vagy éppen önkívületére fordítja le. A diszkosz ott szárnyal a szemünk előtt, és az evangéliumi történetek szereplői mintha csalhatatlanul gazdáikra találnának.

Egészen más a kép Juhász Ferencnél. Nézzük előbb megint csak a Juhász-féle verset. Rögtön föltűnik a költemény atomizáltsága, strukturálatlansága. Költőjük nem is az anyagi világba, hanem annak valamiféle előzetes premateriális állapotába szállt alá, ahol még csak a puszta felsorolás az egyedül lehetséges reménység. A teremtés éjszakája ez. Alig valamivel több a semminél, innét áthatolhatatlan vaskossága. A teremtésnek az az állapota, ami pillanatra talán tökéletesen eltakarja Istent, de ugyanakkor valami módon a legközelebb is hozza. A kezdet kezdetén, mikor a vizek és a kontinensek egybefolytak, ez a visszaszállás a materiálisba, a véghetetlen távolságba, ahol egy-egy mítosztöredék is hatalmas földindulást teremt, valójában menekülés, valamiféle visszafelé tapogatózás, szemben a modern ember egyoldalúan jövőbe irányuló tekintetével, megfutamodás a jelen valósága elől. Van azonban egy ellenpont, amit talán költőnk sem lát eléggé. Ennek a költészetnek a világossága ugyanis nem a logikában, még csak nem is a mítoszos formaadásban várat magára, hanem a teremtés éjszakájának legmélyén, ott, ahol az anyag legelső alakjában van még Isten kezében.

Harmadiknak és utoljára a legtöbbet, s talán leginkább félreértett költőnkről, Weöres Sándorról ejtenék néhány szót. Általában formai gazdagságát, virtuozitását dicsérik. Holott Weöres költészetében mindez tizedrendű, ahogy tizedrendű más nagy költőnél is. Weöres Sándort én egészen másképp látom. Egészen másért értékelem. Nagyon is szegénynek és kicsinek látom őt. Híres remekléseit hosszas és keserves zarándokútnak vélem, s formáinak káprázata mögött csak még inkább értékelem a poros és törődött zarándok szomjúságát, menekvését. Virtuozitása gyötrelmes sivatag a szememben, s egyedüli zarándokútjának hiteles térképét forgatom. Ami drága és kivételes benne, az épp egyszerűsége, ártatlansága, mit útravalóul kapott, elveszített és hosszú-hosszú zarándokútján újra és újra megtalált. Eljutni az ártatlanságig, eljutni Isten közelébe, ez az igazi ereje, költészetének valódi magaslata, és istenélményének is a pecsétje. Weöres megtalálta nemcsak a vizek és növények, de a gyermekek, sőt, a csecsemők hangját. Azt a hangot, amivel a teremtmény közli nevét Teremtőjével időtlenül és fáradhatatlanul.

Röviden így látom három magyar kortársam, Rónay György, Weöres Sándor és Juhász Ferenc istenélményét. Nem annyira abban, amit mondanak, hanem szavaiknál is mélyebben, művészetük csalhatatlan megnyilvánulásán keresztül. Mivel hitem szerint Isten a művészetnek nem elkülöníthető része, legyen az mégoly ünnepélyes része is, hanem egyetemes forrása és megtagadhatatlan gazdája.

 

Jegyzet