Kő és kenyér

Tudjuk, Jézus a köveket nem változtatta kenyerekké, s azt is, hogy aki kenyeret kér, nem kaphat követ az Atyától.

E két tény híven tükrözi a keresztény imádság lényegét. Azt, hogy az imádság az Istenbe vetett emberi bizalom helyreállításának eszköze. Bármit kérünk tehát, nem kérésünkben, nem is annak teljesülésében kell bizakodnunk, hanem egyedül Istenben.

Ehhez tudnunk kell azonban, hogy Istentől egyedül kenyeret kérhetünk, de sose azt, hogy a köveket változtassa kenyerekké. Amikor kenyeret kérünk tőle, nem teszünk egyebet, mint hogy fiúi bizalommal fordulunk hozzá. Valahányszor tökéletes bizalommal imádkozunk, kenyeret kérünk Istentől.

A kenyér itt: jót jelent. Isten nem tud mást adni nekünk, egyedül kenyeret. Egyedül a tiszta jóból tud megetetni bennünket.

Igaz tehát, fordítva is igaz, hogy aki követ kér Istentől, az is csak kenyeret kaphat tőle. Sok – látszatra teljesítetlenül maradt – kérésünknek ez az egyszerű magyarázata. Követ kértünk Istentől, s ő nem adhat nekünk, csak kenyeret. Vagyis tiszta jót és soha semmi alacsonyat, vagy akár közepes értékűt.

Az imádság az Istenben való bizalom helyreállításának az útja és iskolája. Önmagunk fokozatos hozzászoktatása ahhoz, hogy merjük a tiszta jót kérni és elfogadni Istentől. Ami nem is olyan egyszerű. Az igazság az, hogy szívünk túlontúl hozzászokott a rosszhoz, vagy legalábbis a közepeshez. S akkor is, amikor a legfőbb jót – a kenyeret – kérjük, ezt a kérésünket is csak kerülő úton merészeljük megkockáztatni. Kenyeret kérünk, igaz, de a kövek átváltoztatása árán. Ami röviden annyit jelent, hogy áttételesen még ezt a kérésünket is valami alantashoz kapcsoljuk. Tévelygő szívünk legtöbb esetben egyszerre szeretné a Tékozló Fiú kétféle útját megjárni. Úgy elkódorogni hazulról, hogy az hazatérésnek tűnjék az atya szemében.

A tékozló fiú története nem egyes bűnösök története, hanem az egész emberiségé, minden emberé. Minden vágyunk, ami legmélyén nem az Istenre való tökéletes ráhagyatkozást tartalmazza, lényege szerint távolodást jelent az atyai háztól, és minden lépésünk, legyen bármi is az, mit az Istenre való ráhagyatkozás vágya vezérel, lényege szerint mindig közeledés.

Távozás és hazatalálás ilyen értelemben már valóban nem két élesen elválasztható utunk. Legtöbben olyan tékozló fiúk volnánk, kiknek távolodó és közelítő léptei hetenként, naponként, s nemegyszer óránként váltják egymást azon a bizalmi úton, hol választanunk kell a kő és a kenyér között. Bűnbeesésünk döbbenetes titka, hogy a követ választjuk, hogy az út kemény kövét akarjuk, s hogy a kenyér utáni gyermeki vágyakozás csak nehezen és aggodalmaskodó félelmek után születik meg szívünkben.

A jó ima ezért mindig megtérés, mindig a hazatalálás csodája, s a legszentebbek ajkáról éppúgy, mint a legbűnösebb ember szájából. És valójában: nincs is más ima, csak ez; amikor a tiszta jót nemcsak kérjük, de el is merjük fogadni Istentől; a hazatalálás imája, a kenyéré, amire – tudjuk – az ég minden angyalai térdet hajtanak.

 

Jegyzet