Az ünnepek

a baleseti statisztika szerint mindig súlyos napoknak számítanak. Szóhasználatunkba lassanként bevonul az „ünnepi baleset”-ek fogalma. S ez annál szomorúbb, mivel az ünnep nem utolsósorban a munka utáni pihenőt, megnyugvást jelenti. Ha el is tekintünk az ünnepnapok szakrális tartalmától, a kapkodás, rohanás tisztán formailag is idegen tőle.

De a statisztika azt mutatja, hogy az ünnep sokak számára egyre inkább a napi felelősségből az ünnepi felelőtlenségbe való menekülés szerepét játssza. Az ünnep olyanfajta világméretű devalválódásának vagyunk tanúi, mint ahogy a szerelem gazdag formáinak lefoszlásával színre lépett a nyers erotika, s a természetes nevében polgárjogot és publicitást nyert a természetellenes.

Az ünnep, s a keresztény ünnep mindenekelőtt a pihenés, a hálaadás, a megszentelés napja kellene hogy legyen. A „kikapcsolódás” erre kevés; hiányzik belőle az ünnepteremtő erő. Valójában „bekapcsolódásnak” kellene lennie. A modern munka szükségszerű megosztottsága után az ünnep az élet egészébe való visszatalálás lehetőségét kínálja.

Ünnep – ünnepélyes. Még a nyelvészkedő elemzés is azt bizonyítja, hogy az igazi ünnep tempós és ráérős; nem kapkod, királyi nyugalommal bánik az idővel. (A keresztény ünnepnek az öröklét visszfénye biztosítja ezt a „többletidőt”.)

Ha az ünnepnek van mozgásmintája, mozgásmodellje, az semmiképp se a rohanó gép, hanem a virágba boruló fa. A növények képzeletünkben egyszerre mozdulatlanok, s ugyanakkor villámcsapásszerűen, egyik napról a másikra öltenek lombkoronát. Ők a szellemi munka, a lelki erőfeszítések, s a napok családjában az ünnepek szimbólumai közöttünk. A láthatatlanul halmozódó erőfeszítések, s kegyelemszerűen megjelenő bőség jelképei – „mozgásmintái”.

Igaz – hogy játékos gondolatmenetünket tovább játsszuk –, a film bűvészkedésével sikerült a növények „mozdulatlan mozgását” is láthatóvá varázsolnunk a mozivásznon. De az ilyen oktatófilmek, miken szemünk láttára, néhány pillanatba sűrítve nyílnak ki a virágok – semmit se lepleznek le és semmit se feledtetnek el a növények gyönyörű és ünnepélyes mozgásából, ami a szívünkben él.

De valóban ott él? Abban, hogy a városi ember még az ünnep tempóvételét is kezdi elfelejteni, bizonyára szerepet játszik az is, hogy élete kiszakadt a növények környezetéből. Keserű humorral azt mondhatnánk, hogy a mai ember legfőbb kísértése, hogy olyanná szeretne lenni – mint az autója.

Viszont az is igaz, hogy vissza-visszavágyik a „zöldbe”. Valószínűleg azért is rohan ünnepenként a szabadba, vissza a növényvilág elvesztett paradicsomába. De ez még nem elég. Nem elég visszarontani az édenkertbe. Szeretni is kell a növényvilágot, tanulni is kell tőle. Elsősorban a tempót, az ünnep ünnepélyes tempóját. A lélek hosszú és látszólag mozdulatlan készülődésének az ütemét – s a virágba borulásét, mely gyorsabb minden gyorsaságnál. Egyszerre csak itt van, mint a kegyelem gyümölcse, mint egy ünnepélyes villámcsapás, az örök és a pillanatnyi ajándékaként.