A jobbik lator

Rilke, majd Rilke nyomán Heidegger mély és legalábbis újszerű megfogalmazását adták az egyéni halál jelentésének. Mert más „a halál” és más az én „saját halál”-om. A halál általános gondolata bármennyire is bizonyos, mégse bénít meg, mivel még mérföldek választják el a valódi haláltól, saját halálom bizonyosságától.

De ez a megkülönböztetés gyümölcsözően érvényes egyéb vonatkozásokban is. Mérföldek választják el a hit fölismerését attól, amit az én hitem megvallásának nevezünk. Jézus, és nyomában az apostolok, a hit világosságát hirdetik nekünk, de a kegyelem munkájára van szükség ahhoz, hogy e hit az én saját hitemmé váljék, gyökeret is eresszen bennem. Jézus mindig a hit világosságáról beszél, de „a te hited megszabadított téged”, mindig ilyenfajta fordulatot használ, amikor a hit világossága valóságosan meg is fogant egy lélekben.

Tudjuk, hogy szó szerint egyetlen embernek ígérte meg a paradicsomot: a jobbján függő latornak. S ez egyáltalán nem véletlen. Benne, a jobbik latorban, egyetlen pillanatban valósult meg az emberi lét három végletes pillanata: a halál, a szeretet és a hit élménye, s mindhárom tökéletes egységben, s tökéletesen sajátjaként már. Abban a pillanatban, amikor Jézushoz fordult, fogadta el és teljesítette be halálát. De ettől nemhogy megszűnt volna szeretni, hanem szeretete is épp ezzel a fordulattal született meg benne, hogy a hit legintimebb és legbizonyosabb vallomását mondassa el vele anélkül, hogy Jézus tanításaiból bármit ismert, s föltámadásának dicsőségéből bármit is előre tudhatott volna.

Ha valóban szó szerint – ahogy kell – fogadjuk el azt a párbeszédet, amely a megfeszített Isten és a megfeszített ember közt lezajlott, hány kételynek, felesleges okoskodásnak, ilyen vagy olyan megkülönböztetésnek vehetnénk elejét.

Az, ami Jézus tanításából és követéséből fontos, lényege szerint egyetlen pillanatba tömöríthető. Ez volt az ő jó híre. Hogy a szeretet meredeken lerövidíti a hozzá vezető végejárhatatlan utakat. Egyetlen föltétele, hogy a szeretet valóban gyökeret eresszen bennem, az én szeretetem legyen (szemben az énszeretettel) a másik iránt. Ez az a „kisajátítás”, mely sohase önzés, hanem épp ellenkezőleg, kitárulás és elszemélytelenedés, mely szabad utat enged szívünkben Isten üdvözítő szeretetének és baráti meghívásának.

 

(Új Ember, 1967. március 26.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]